Léteznek archív filmfelvételek Rákosiról, 56-ról és a Kádár-rendszer dolgairól, s bár ezek valamelyest hű keresztmetszetet adhatnak az adott korszakról, mégiscsak szegényesek, mert a hétköznapok hiányzó részletei olykor sokkal többet árulnak el a közhangulatról, az érzésekről, a stílusról. És mellesleg a korabeli felvételeket nem digitálisan, hanem időtállónak aligha nevezhető celluloidfilmen vagy mágnesszalagon őrzik.

Nem mindenki rajong persze a történelemért, s még szűkebb azoknak a köre, akik kíváncsiságból, hobbiból vagy hivatásuk révén örömüket lelik korabeli dokumentumok böngészésében, de mégiscsak léteznek nemesebb célok és érdekek.

A téma szakértőinek az a véleménye, hogy az elektronikus médiában (televízióban, rádióban, interneten) keletkező audiovizuális termékek a nemzeti kulturális és történelmi örökség részét képezik, e dokumentumok megőrzése a jövőnek, valamint hozzáférhetővé tétele a kutatás és az oktatás számára ugyanolyan fontos, mint a nyomtatványoké, a képzőművészeti alkotásoké, a filmeké és a zeneműveké.

Hiányos a nemzet digitális emlékezete...
A jelenlegi szabályozás és intézményrendszer szerint a magyar csatornák által gyártott és sugárzott műsorszámok nem tartoznak ugyanabba a kulturálisörökség-kategóriába, mint a nyomtatványok vagy a filmek, ezért nem vonatkozik rájuk kötelespéldány-rendelkezés. Vannak persze intézmények és archívumok, amelyek ezeket is gyűjtik, ám ehhez a hétköznapi ember, a "nyilvánosság" nem férhet hozzá. A kereskedelmi televíziózás megindulásával semmiféle szabályozás nem született az elkészült anyagok kezelését illetően, így a dokumentumok megőrzése az egyes társaságok anyagi és intellektuális lehetőségeinek véletlenszerűségére van bízva. Pedig már az elmúlt évtizedben is számos olyan, a médiában keletkezett dokumentum semmisült meg, amely a történelmi feldolgozás és a kulturális emlékezet számára felbecsülhetetlen értéket képvisel. A húsz-harminc éve létrejött elektronikus dokumentumok rövid élettartamuk miatt ma jutottak el a teljes fizikai megsemmisülés határához. Egységes rendszerű és korszerű technológiai megőrzésük sürgető aktualitás.

Ez a folyamat - úgy tűnik - csak állami beavatkozással, egyfajta nemzeti elektronikus dokumentumtár létrehozásával állítható meg. Az audiovizuális kulturális örökség rendszeres és ellenőrzött megőrzése, a szabványosított technológiájú audiovizuális archiválás, valamint a nyilvános hozzáférés igénye egy olyan, jelentős anyagi háttérrel rendelkező, szilárd jogi alapokon álló központi intézmény funkcióját rajzolja ki, amely már Európa több országában is létezik (pl. Franciaország, Nagy-Britannia, Svédország), és amelynek felállításához az Európa Tanács ajánlást dolgozott ki.

Manapság minden valamirevaló kezdeményezésnél divat az uniós gyakorlatra és előírásokra hivatkozni. Tegyük meg ezt az audiovizuális archiválással is!

Az Európai Unió régóta és egyre erőteljesebben szorgalmazza a kulturális örökség megőrzését, jelentős részének digitalizálását és széles körű hozzáférhetővé tételét. Ennek a folyamatnak az eredménye az az európai egyezmény, amelyet az Európa Tanács 2001. szeptember 19-én tett közzé. Ez a ratifikáló országok számára meghatározza mindazokat a kötelezettségeket és lehetőségeket, amelyek biztosítják az európai audiovizuális örökség megóvását, és lehetővé teszik ezen örökség kulturális, tudományos és kutatási célú felhasználását a teljes lakosság számára.

Egy másik dokumentum (az Európai Parlament és az Európa Tanács 2001/29/EK irányelve) pedig az információs társadalomban a szerzői és szomszédos jogok egyes vonatkozásainak összehangolásáról szól. Az információs társadalom egyik alapelve szerint minden állampolgárnak joga van az információhoz való szabad hozzáféréshez; ezt a jogát a társadalom alapintézményei közé tartozó nyilvános könyvtárak rendszerén keresztül gyakorolhatja.

Vagyis látható, hogy a Nemzeti Audiovizuális Archívum, a NAVA előkészítése időben egybeesik az Európai Unió ilyen irányú törekvéseivel.

Köteles példányok a reprezentációhoz
A hivatalos definíció szerint a NAVA az első nyilvános hazai digitális audiovizuális archívum, amely az országos (és a tervek szerint később a helyi) elektronikus médiában keletkezett és sugárzott, magyarországi előállítású műsorokat digitalizálja, tartalmilag feldolgozza (katalogizálja), és digitális formában tárolja, valamint a nyilvános archívum keretein belül a nyilvánosság számára helyben vagy a kutatás és oktatás számára bizonyos köz-, illetve oktatási intézményekben igénybe vehető dedikált hálózaton hozzáférhetővé teszi.

Az elképzelések szerint az archívum kötelezően a közszolgálati és az országos, földfelszíni terjesztésű televíziós műsorszolgáltatók műsorait gyűjti (ezek a köteles példányok), majd pedig fokozatosan kiterjeszti gyűjtőkörét a helyi és a kábelhálózatra is (ezek az önkéntesen rendelkezésre bocsátott műsorszámok). A NAVA kapacitását úgy tervezték meg, hogy körülbelül napi harminc-hatvan órányi műsorszám tartalmi feldolgozására legyen alkalmas; a törvény tárgyi hatálya is ilyen mennyiségű anyag feldolgozására terjed ki. Vagyis nyilvánvaló, hogy nem fogják tárolni az unalmas szappanoperák és egysíkú vetélkedők, a valóságtól elrugaszkodott, összeugrasztó vagy kibékítő beszélgetőshow-k minden adását, ezekből inkább csak keresztmetszetet ad a dokumentumtár.

A NAVA intézménye egyrészt megold egy fontos, a nemzeti kulturális emlékezet körébe eső feladatot, nevezetesen a magyar történelem és kultúra mediális reprezentációjának öszszegyűjtését és megőrzését, másrészt példaként szolgálhat a XXI. századi digitális archívumok és könyvtárak kialakításához. A NAVA a közgyűjtemények körében technológiai szempontból úttörő szerepre vállalkozik, amennyiben a teljes munkafolyamatot - a gyűjtéstől a nyilvánosság számára való hozzáférés megteremtéséig - digitális formában, hálózati úton végzi. A törvénytervezet fontos eleme a műsorszolgáltatói köteles példány bevezetése. A tervek szerint az archívum a műsorelosztó hálózaton jut hozzá a gyűjtőkörébe eső dokumentumokhoz. Ezek kiegészítéseképpen a műsorszolgáltatóknak (papíron vagy elektronikus úton) be kell küldeniük a műsorszámokhoz tartozó gyártási adatokat is.

A NAVA működési és gyűjtőköre elsősorban a műsorszolgáltatói, valamint a közgyűjteményi kört érinti. A regionális és helyi műsorszolgáltatók számára azt a lehetőséget jelenti, hogy archiválási tevékenységük rendszerezett, általános normák szerint működhessen. Továbbá eddigi archívumaik az országos nyilvánosság számára is elérhetővé válhatnak, és ezeknek a műsorcserébe való bekapcsolása számukra anyagi előnnyel járhat.

Lehetővé válik tehát, hogy az elzárt, regionális közösségek politikai és kulturális önreprezentációja országos nyilvánossághoz jusson, valamint hogy az összes műsorszolgáltató és audiovizuális archívum adatbázisa egységes rendszerbe kerüljön, s a benne őrzött dokumentumok adataihoz kölcsönösen hozzáférjenek, ami jelentős lendületet ad a műsorcserének.

A digitális műsorarchívumot az Informatikai és Hírközlési Minisztérium a Nemzeti Kulturális Örökség Minisztériumával szoros tartalmi-szakmai együttműködésében hozza létre. A NAVA előkészítése az érintett szakmák legszélesebb körét bevonva folyt. Elmondható, hogy a többéves előkészítés során elsöprő többségben pozitív, támogató hozzáállás mutatkozott az egyes intézmények (például a Magyar Televízió, a Magyar Rádió, a Helyi Televíziók Országos Egyesülete) körében is.

A NAVA jelentős mértékben hozzájárul a nemzeti audiovizuális kulturális örökség megőrzéséhez és hozzáférhetővé tételéhez. Sem a sajtótermékek köteles példányainak szolgáltatásáról és hasznosításáról szóló kormányrendelet, sem a rádiózásról és televíziózásról szóló törvény, sem pedig a mozgóképtörvény nem rendelkezik a műsorszámok kötelespéldány-szolgáltatáshoz hasonló gyűjtéséről. Ezt a hiányt pótolja az elfogadás előtt álló NAVA-törvénytervezet.