- Mi tagadás, nem került rossz társaságba a Pozitív E-privacy Díjjal, mert tavaly például Sólyom László, az Alkotmánybíróság első elnöke, azelőtt a Linux-felhasználók Magyarországi Egyesülete, azt megelőzően pedig Majtényi László, az első adatvédelmi biztos kapta ezt a díjat. De mondja csak, mit jelent az Ön névjegyén ez a fura szókapcsolat: "társadalmi informatikus"? A két szót külön-külön könnyen értelmezhetjük, de mit jelent a kettő együtt? És hogy jön ide a magánszféra védelme, a privacy, ami miatt a díjat kapta?

- Több mint tíz éve ezt a meghatározást írom a névjegyemre. Az én szakterületem maga az információ, és értelmezésem szerint az, aki az információval foglalkozik, az informatikus - persze itt nem a szó hazánkban elterjedt angolszász értelmezéséről van szó, ami egy matematikai, számítástudományi fogalmat takar. A francia és a skandináv felfogás szerint ugyanis az információkezelésben benne van maga az ember, a táradalom és a humán elem is, s én mindig ezt a gondolkodásmódot részesítettem előnyben. Tíz éve még szabályosan összevesztek egymással az egyes karok a Budapesti Műszaki Egyetemen, hogy melyiknek szabad használnia az "informatika" szót. A mérnöktanárok azzal érveltek, hogy tilos megengedni az olyan "puha tudományok" művelőinek, mint amilyenek mi is vagyunk, hogy ezt a szót használják, mondván, csak műszaki karon taníthatnak "igazi" informatikát, és az informatika csakis egy egzakt számítástudomány lehet. A vita végül azzal a megállapodással zárult, hogy az "informatika" szó elé odakerült a "társadalmi", illetve a "műszaki" jelző, azaz a másik karon "műszaki informatikai" képzés folyik, mi pedig a "társadalmi informatikai" tanszéket hoztuk létre. (A tanszéknek időközben újabb neve lett: Információ- és Tudásmenedzsment Tanszék.) Ettől kezdve én magam is azt mondtam, hogy társadalmi informatikus vagyok, aki az informatikának nem elsősorban a műszaki, hanem a humán, társadalmi oldalával foglalkozik, és ebbe beletartozik szűkebb szakterületem, a nyilvánosság és a titkosság határainak kutatása, ezen belül pedig az információs magánélet, a privacy védelme.

- Voltaképpen miért kapta ezt a díjat?

- Az e-privacy díjat afféle "adatvédelmi őskövületként" kaptam, aki a mai adatvédelmi kultúránk megteremtésében szerepet játszott (és remélem, még ma is játszik). Mielőtt 1998-ban idejöttem volna a Nyílt Társadalom Archívumhoz, az első adatvédelmi biztossal az ő hivatalának felállításán dolgoztam több éven át. De már jóval a rendszerváltás előtt is, az 1980-as években létrejött egy kis csoport a Központi Statisztikai Hivatal védőszárnyai alatt, amelyben különféle szakterületről érkezett kollégáimmal elkezdtük a létező nyugati mintákat tanulmányozni, és még szó sem volt rendszerváltásról, amikor mi már kidolgoztuk az új demokratikus információs rezsim koncepcióját, sőt megírtuk a majdani adatvédelmi törvény tervezetét.

- Tehát már a rendszerváltás előtt hagyták, hogy maguk előkészítsék az adatvédelmi törvényt?

- Ha kellett, szélárnyékban dolgoztunk - de dolgoztunk. Ez később komoly előnnyé vált, ami miatt aztán Magyarország az 1990-es években a térség mintaországa lett az információszabadság és az adatvédelem jogi szabályozása terén. Ebben a folyamatban magam is részt vehettem. Közben pedig belekezdtem egy másik tevékenységbe, az egyetemi oktatásba, és az elsők között kezdtem ezt a témát a katedráról bemutatni, nevezetesen a Budapesti Műszaki Egyetemen, ahol akkoriban a hallgatók nagy része csak magával a számítógéppel, illetve a szoftverek forráskódjával foglalkozott, és nem a témakör emberi oldalával. Azóta bebizonyosodott ezeknek a kérdéseknek a fontossága, lásd például a minden internethasználót érintő spamproblémát vagy az "identitáslopás" terjedését, és mára már talán a műszaki informatikusok is belátták, hogy ez egyáltalán nem "puha" tudomány, hanem az informatika alkalmazásának lényegi kérdése.

- Mivel foglalkozik a már említett Nyílt Társadalom Archívum, amelynek Ön a főtanácsadója?

- Ez egy fiatal nemzetközi intézmény; 1995-ben alakult meg azzal a céllal, hogy megmentse a Szabad Európa Rádió kutatóintézetének anyagait. A rádió mögött ugyanis egy óriási intézmény állt, amelyet - most már tudjuk - az amerikai titkosszolgálat, a CIA finanszírozott, sőt a CIA egyik legnagyobb titkos akciója volt. A hidegháború évei alatt megszervezték, hogy mindenkiről, aki számított itt, Közép-Kelet-Európában, a vasfüggönynek ezen az oldalán - vagy azért, mert hivatalos ember volt, vagy mert ellenzéki, művész, illetve közszereplő -, legyen egy dosszié információkkal. Ott ültek a vasfüggöny két oldalán az ellenségek, és gondosan monitorozták egymás sajtóját, rádióadásait; ezeket leírták, összehasonlították, s próbáltak a sorok között olvasni - ezeknek az adásoknak az írott változata is megtalálható ebben az archívumban. Az információkat papíron tárolták, és amikor a müncheni központra a rendszerváltás után már nem volt szükség, először Prágába szállították az aktákat, majd végül azt is bezárták, mi pedig azért jöttünk létre, hogy ezeket a történelmi szempontból fontos dokumentumokat megmentsük az utókor számára. Az archívumnak később két fő gyűjtőköre lett: az egyik eredménye a világ egyik legnagyobb kommunizmus- és hidegháború-gyűjteménye, a másik pedig az emberi jogok sérelméről szóló gyűjtemény a közelmúlt háborús bűneiről, népirtásairól és egyéb szörnyűségekről (http://www.osa.ceu.hu). Ez az egész ma már nemcsak papirosokból, hanem filmekből, hangfelvételekből és digitális dokumentumokból is áll. Összesen hétezer folyóméternyi anyagot őrzünk. El lehet képzelni, hogy ilyen érzékeny akták esetében nagyon is "aprópénzre kell váltani" az információs jogok szép elveit - magyarán az a kérdés, hogy hol húzzuk meg a kutathatóság határait, tekintve, hogy az archívum teljesen nyilvános, sőt ingyenes kutatóhely. Ezek olyan iratok, amelyekből kiderül például annak az informátornak a neve, aki megmutatta egy amerikai kutatócsoportnak, hogy hol kell tömegsírokat feltárni néhány száz kilométerre innen. Ennek az embernek nemcsak a jogai, de az élete is veszélyben forogna, ha kitudódna a kiléte, tehát nagyon észnél kell lennünk.

- Ebben a tekintetben, azt hiszem, nem sokban különbözik az archívum az ügynökakták kapcsán mostanában igen felkapott hellyé vált Történeti Hivataltól, ahol szintén sok kritikus adat található.

- Igen. Bár a korábban Történeti Hivatalnak nevezett intézményben egy zárt körnek, az elmúlt politikai rendszer titkos ügynökeinek aktái találhatók, és nálunk azért ilyen akták nincsenek. Vannak viszont hivatalos és nem hivatalos információk a régió számos országából, a pártsajtótól az eredeti és hamisított fotókon és filmeken át, a turisták beszámolóin keresztül egészen a karikatúrákig és az underground művészeti alkotásokig. És persze van sok ezer órányi videofelvétel a világ mai szörnyűségeiről. A Nyílt Társadalom Archívumban egyébként a külföldi adatvédelmi előírásokat is maximálisan tiszteletben kell tartanunk, hiszen aktáink gyakran más országok állampolgáraival is összefüggésbe hozhatók.

- Az archívum nemcsak hagyományos levéltári funkciókat lát el, hanem meglehetősen innovatív technológiákat is felvonultat.

- Valóban, ilyen például a Martus rendszer, amelyet részben a mi segítségünkkel fejlesztett ki egy szilícium-völgyi high-tech cég. A szó görögül "tanú"-t jelent. Ezt az információs páncélszekrényt azért fejlesztették ki, hogy nehéz körülmények között dolgozó emberi jogi aktivisták vagy oknyomozó újságírók a tudósításaikat egy távoli, biztonságos helyen tárolhassák. A riportert lelőhetik, a fényképezőgépét elvehetik, a számítógépét tönkretehetik, így az információk is a semmibe veszhetnek. Ám az ide feltöltött adatok megmaradnak az utókor számára. A világ több pontján - nálunk Budapesten, az archívumban is - úgynevezett Martus-szerverek működnek, és van egy egyszerű, ingyenes kliensprogram, amellyel a világ bármely pontjáról be lehet küldeni az információkat. A szerveren olyan "magánszéfek" érhetők el, amelyekhez csak a tulajdonosaiknak van kriptográfiai kulcsuk, és amelyeket még a szerver gazdája sem tud kinyitni. Továbbá vannak "nyilvános széfek" is, amelyek garanciát nyújtanak arra, hogy az ott elhelyezett nyilvános információkat ne lehessen szerkeszteni, manipulálni. Persze az információ hitelességét nem tudjuk garantálni, de azt igen, hogy úgy maradjon, ahogy azt a gazdája feltöltötte (http://www.osa.ceu.hu/martus és http://www.martus.org). Sőt a Martus-szerverek tükrözik is egymást arra az esetre, ha valaki megpróbálná megsemmisíteni a rajtuk lévő adatokat. A Martus-szerverek technológiáját ugyan nem mi találtuk ki, de a térségben elsőként bocsátottuk a felhasználók rendelkezésére, valamint mi dolgoztuk ki a szolgáltatók és a felhasználók bizalmi hálózatának irányelveit is. Ami még az internethez való viszonyunkat illeti, megemlíteném még, hogy a 2002-es országgyűlési választások alkalmával mi voltunk azok, akik egy internetes kampányarchívumot (http://www.osa.ceu.hu/kampanyarchiv) állítottunk föl, amit még mindig nagyon sokan látogatnak, és használnak föl kutatásokhoz. Politikai jellegű e-maileket és SMS-eket gyűjtöttünk össze, hogy megőrizzük a jövő számára, milyen volt a politikai kommunikáció 2002 tavaszán.

- Az internet valóságos kincsesbánya lehet Önnek mint adatvédelmi szakértőnek, hiszen számos problémás eset fordul elő a hálón. Néhány éve például Torgyán József és Grespik László magántelefonszáma is elérhetővé vált a neten, amiről az érintettek csak akkor értesültek, amikor például az akkori kisebbik kormányzópárt elnökének telefonja szombat este csöngeni kezdett...

- Mindig az a kérdés, hogy annak a politikusnak, akit közpénzből tartunk el, és közfeladatot lát el, vajon meddig kell föltárnia a személyes adatait, és hol kezdődik a magánélete. Az, hogy a politikus elérhető legyen a választói számára, alapkövetelmény, de hogy a magántelefonján, a magánlakásán, munkaidőn túl is - azt mondom, nem. De hogy legyen egy olyan telefon és egy működő e-mail cím, amelyen valóban elérhető, az nagyon fontos. Bizonyos közérdekű adatoknak pedig az interneten is automatikusan elérhetőknek kellene lenniük.

- Éppen ezért készül az elektronikus információszabadságról szóló törvény. Az új jogszabály jelenti majd a megoldást?

- Úgy tűnik, hogy nem lesz ez olyan sima ügy, mint eredetileg szerették volna az informatikai tárcánál! Az IHM koncepciójának célja, hogy minden állami és önkormányzati szerv az interneten is számoljon el az állampolgárokkal. Ez azonban sok érdeket sért: a hatályos jogszabályok ingyenes közzététele például ellentétes a jogszabálytárakat kiadó cégek üzleti érdekeivel, a bírósági határozatok szabad kutathatósága pedig a bírói kar szakmai respektusát kezdheti ki, ezért félő, hogy a koncepciónak ezeket a részeit végül "megtorpedózzák". Szükség lenne a közérdekű adatok keresését lehetővé tevő metaadatrendszerre is, amely egyes országokban - például az USA-ban, Ausztráliában, Kanadában - már létezik, és úgy hívják, hogy Kormányzati Információs Lokátor Rendszer. Egy ilyen rendszerrel nemcsak az információt lehet megtalálni, hanem látható, hogy mikori, kitől származik, ki módosította, mennyire releváns, stb. Ez persze fejlesztés és pénz kérdése is, de amondó vagyok, hogy legalább az alapszolgáltatásokat ingyenesen kellene az állampolgárok számára biztosítani.

- Visszatérve az internetre: az is problémát okozhat, hogy némelyek mások személyes adataival visszaélve rendelnek meg egy levelezőlistát vagy akár egy konkrét terméket, illetve szolgáltatást. Márpedig ha valamilyen információ egyszer fölkerült a netre, azt onnantól fogva elég nehéz levenni, mert például a Google megőrzi. Ha tehát valaki fölírja a telefonszámomat a webre, az egyetlen lehetőségem az, hogy számot cserélek.

- Sajnos ez a helyzet. Ez a nagy különbség az információs és az anyagi javak között. Az anyagi javakat, ha egyszer odaadjuk, legalább elvi esély van rá, hogy később esetleg visszakapjuk. De az információ, ha egyszer nyilvánosságra került, akkor onnantól fogva visszavonhatatlanul ott van. És a nyilvánosságra hozatal csak az egyik része a dolognak. A másik az, amikor az adatokkal csinálnak is valamit az illető tudta nélkül. Léteznek viszont olyan technológiák, amelyeket épp a magánélet védelmére fejlesztettek ki, és ezek most már elég fejlettnek mondhatók, nem akadályozzák magát az internetezést. Egy OECD-felmérés szerint az Európai Unió 15 "régi" tagállamában az emberek 18 százaléka ismeri ezeket a programokat, de csak 6 százaléka használja. Amerikában viszont 20 százalék körüli az aktív használók köre, szemben Magyarországgal, ahol 1 százalék alatti! Döbbenetesen alacsony szám a hazai, ami azt jelenti, hogy nálunk még nem alakult ki az internetezés kultúrájára, és ebben szerepet játszik a tudatlanság is. Egyszerűen úgy válnak internethasználókká az emberek, hogy nincsenek tisztában vele, mi történik, ha egy weboldalon megadják a személyes adataikat.

- Ön személy szerint milyen oldalakat látogat a világhálón?

- Az internetet főleg szakmai kíváncsiságom kielégítésére használom. A legprofesszionálisabb adatvédelmi site-nak a http://www.epic.org (Electronic Privacy Information Center) oldalt tartom, az információszabadság tekintetében pedig a http://www.freedominfo.org-ot. De Magyarországon is van ilyen forrás: az Adatvédelmi Portál (http://www.adatvedelem.vilaga.hu). Ezenkívül most például utazási site-okat is nézek, mert Mexikóban lesz az információs biztosok nagy világkonferenciája, és épp a repülőúthoz gyűjtök információkat. Hozzáteszem, a netet ilyen szempontból elsősorban tájékozódásra használom, a jegyemet hagyományos módon fogom megrendelni, épp személyes adataim védelme érdekében.

- Az elektronikus vásárlástól teljesen elzárkózik?

- Azt azért nem mondanám, csak talán jobban odafigyelek. Például most a szállás megrendeléséhez el kell küldenem a foglalót, és mivel nem akarom megadni a bankkártyám összes adatát e-mailben, inkább átutalom az összeget. De azért nincs fóbiám! Egyébként a Műegyetemen a nyilvánossággal és a titkossággal foglalkozó óráim mellett egy másik tárgyat is tanítok, amely éppen az elektronikus kereskedelemről szól - az előnyeivel és a veszélyeivel együtt.