Magyarország és a befogadó információs társadalom

Galvács László, 2006. szeptember 24. 09:35

Támogatás vagy közönyös tudomásulvétel mellett, de mégiscsak formálódik az információs társadalom. Ütemét és hatókörét tekintve persze joggal fogalmazódnak meg olykor kételyek is a különbözô elemzésekben, többek között például a BME-UNESCO ITTK „Magyar információs társadalom” és „E-közigazgatás” című éves jelentésében, valamint az Internethajó „Kék noteszében”. Ezek legfôbb megállapításait tekintjük át Molnár Szilárd szociológussal, az ITTK (Információs Társadalom- és Trendkutató Központ) kutatási igazgatójával.

– Általános képet nyilvánvalóan több, például infrastrukturális, gazdasági, oktatási dimenzió együttes áttekintésével lehetne alkotni, teljességre tehát aligha törekedhetünk. Koncentráljunk ezért mindenekelôtt a társadalmi hatásokra. Milyen arcát mutatta a magyar információs társadalom elmúlt egyévi fejlôdése?

– Bármennyire is kikoptak a politikai közbeszéd és szcenáriók világából az információs társadalom fejlesztését hangsúlyozó gondolatok, a gazdaság, a társadalom számára láthatóan még sincs más kitörési út, társadalompolitikai program, mint ez. A választási küzdelem, a kormányprogram alakítása során a versenyképesség, a foglalkoztatottság növelése, a közigazgatás, a közszolgáltatások modernizációja egyszerűen nem kapcsolódott össze az információs társadalom, az infokommunikációs eszközök használatából eredô elônyök kontextusával.
A magyar társadalom – jól érzékelhetôen – önmagától nem generál igényeket az információs társadalom vívmányai, eredményei iránt, viszont a politika sem segíti elô a társadalmi igények artikulációját, így nincs is meg az a kényszerítô erô, ami a döntéshozókat ebbe az irányba terelné. Léteznek homályos elképzelések arról, hogy a modern infrastruktúrára támaszkodó közigazgatásnak, vállalkozásoknak, egészségügynek, oktatásnak stb. versenyképesség-növelô hatása van, ugyanakkor nem jelennek meg azok a hazai jó gyakorlatok, modellek és számítások, amelyek ezeket a logikai összefüggéseket bemutatják. Márpedig amíg ezek világosan nem láthatók, addig a társadalom miért is kényszerítené a politikát arra, hogy információs társadalmat építsen? Sajnos Magyarországon egyszerűen olyan a nyilvánosság működése, hogy azt szinte kizárólag a politika tematizálja. Amennyiben nincs olyan vezetô politikus, aki az információs társadalomról beszél, aki hangsúlyozza, elmagyarázza, miért is fontos, hogy Magyarország ezt az utat járja végig, addig sem a média, sem az emberek döntô többsége nem foglalkozik ezzel a témával.
A kutató feladata ebben a helyzetben nem lehet más, mint hogy a témavilág diskurzusszinten való tartásához megfelelô, reális kiindulópontot adjon, bemutassa a fejlesztések fôbb társadalmi-gazdasági hatásait és a beavatkozások hiányosságait, valamint javaslatot tegyen a jövôbeni tervek prioritásaira.

– A helyzetelemzés közkedvelt eszköze a statisztika. A kutató szerint milyen fô indikátorok határozzák meg a fejlôdést, és ezek alapján hol tartunk ma?

– Úgy tűnik, Magyarország hiába készít újabb és újabb, az információs társadalom fejlesztésével kapcsolatos stratégiát, változatlanul az alap-infrastruktúrákról, hozzáférési problémákról kell beszélni, miközben az Európai Unió direktívái már a digitális írástudás, az intelligens e-szolgáltatások, a befogadó információs társadalom témaköreit emelik ki.
Az alapindikátorok, amelyek döntô mértékben befolyásolják Magyarország fejlôdési ütemét, a nemzetközi rangsorokban elfoglalt pozícióit, viszonylag közismertek.
A World Internet Project, valamint a KSH 2005-ös felmérésének eredményei (lásd az 1. táblázatot) az eltérô minta és alapsokaság miatt nehezen vethetôk össze, ám ha az abszolút számokat nézzük, nagyon hasonló nagyságrendeket kapunk. Például a KSH szerint abszolút számokban kifejezve 2005-ben 770 ezer háztartásban volt internet, míg a WIP becslése szerint 600 ezerben. Még inkább hasonló a széles sáv elterjedtségének mértéke, hiszen a Statisztikai Hivatal szerint 385 ezer háztartás rendelkezett ilyen típusú hozzáféréssel, a WIP szerint pedig körülbelül 400 ezer.
Azonban ezek az adatok önmagukban addig nem mondanak sokat, amíg legalább kétféle kontextusba nem helyezzük ôket: egyrészt mit érnek ezek az eredmények nemzetközi öszszehasonlításban, és mit jelentenek az elmúlt évek hazai fejlôdési ütemének megítélésében.
Magyarország helyzete több fontos rangsort figyelembe véve az elmúlt három évben nem változott. Gyakorlatilag megôrizte pozícióit, az információs társadalom – a lehetôségekhez viszonyítva – lassú kibontakozásának következtében hazánk lemaradása növekedett a fejlett nyugat-európai és észak-amerikai államokhoz képest. A Világgazdasági Fórum (WEF) közelmúltban publikált Hálózati felkészültségi indexe szerint Magyarország ugyan megôrizte 38. helyét, azonban a régió több más országa jóval dinamikusabban fejlôdött – Szlovákia például az egy évvel korábbi rangsorhoz viszonyítva hét helyezéssel elôrébb végzett. Az Economist Intelligence Unit (EIU) által vizsgált 65 ország közül tavaly a 30. helyen végzett Magyarország, míg a legfrissebb jelentés szerint a megosztott 32. helyet szerezte meg. A változást két, a listára újonnan felkerült állam okozta, így ennél a rangsornál is hazánk helyzetének stagnálását figyelhetjük meg.
Amennyiben az Európai Unión belül a kelet-európai országok nem lesznek képesek gyorsabb ütemben fejlôdni a táblázatban szereplô – az információs társadalom alapját is jelentô – mutatók terén, az unió egésze kerül tartósan versenyhátrányba. Magyarország 2005-ben a 21 adatszolgáltató európai ország rangsorában a PC-ellátottság terén a 13., az internet-ellátottságban a 18., míg a szélessáv-ellátottságban a 16. helyezést érte el.

– Uniós tagként indokolt – még ha számunkra nem is kedvezô – az összehasonlítás, de vajon hogyan értékelhetôk önmagukban az elmúlt idôszakban kétségtelenül elért eredmények?

– Amennyiben csak a hazai fejlôdés ütemét, jellegzetességeit nézzük, úgy paradox képet látunk. Egyrészt az internetet használók körében nagyon fontos és pozitív irányú fejlôdés játszódott le az elmúlt két évben. Túlsúlyba kerültek az otthonról internetezôk a munkahelyi és iskolai felhasználókkal szemben, valamint az internetet rendszeresen – tehát minimum heti gyakorisággal – használók. A hálózati társadalmon belüli strukturális változás legfôbb hajtóereje azonban a széles sávú lakossági hozzáférési arányok gyors ütemű változása volt.
Viszont ha összességében nézzük a hazai információs társadalom fejlôdését, akkor meglehetôsen negatív eredményeket látunk. Két éve nem változott az az adat, amely szerint az átlagos magyar internetezô 4 éve használja a világhálót. Érdemben alig változik a felhasználói csoport gazdasági-szociológiai összetétele, így a meglévô digitális törésvonalak tovább mélyültek a magyar társadalomban. Az internethasználat mostani növekedési ütemével Magyarország körülbelül 20-25 év alatt éri el a fejlett országok jelenlegi használati szintjét, így kicsit sarkosan fogalmazva azt is mondhatjuk, hogy amennyiben az ország nem tesz semmit, akkor egyszerűen ki kell várni a mostani sulinetes generáció felnôtté válását, hiszen körükben már most mintegy 70 százalékos a világháló használata.

– Adhat-e okot bizakodásra, hogy a széles sávú kapcsolatok terjedésében képesek vagyunk tartani a lépést?

– Az Európai Unió országainak információs társadalommal foglalkozó miniszterei június közepén Rigában tartottak konferenciát, ahol közös nyilatkozatban fogalmazták meg a célt: széles sávot mindenkinek! Kétségtelen, hogy hazánk ezen a területen jelentôs mértékű fejlôdést ért el, hiszen a WIP adatai szerint 43 százalékról tavaly 67 százalékra ugrott a széles sáv aránya az internetkapcsolattal rendelkezô háztartásokon belül. Azonban még ez a tempó is kevés ahhoz, hogy a 100 lakosra jutó széles sávú internet-elôfizetések uniós arányát elérjük, hiszen amíg nálunk ez a mutató 4,5, addig az EU25 körében 11, Kanadában 20, Koreában pedig 30.
Fontosabb kérdés, hogy a közeljövôben fennmarad-e ez a fejlôdési ütem. Elemzéseink, becsléseink azt mutatják, hogy pillanatnyilag tartalékok nélküli a széles sáv további térnyerése. Az egyik fontos befolyásoló tényezô az, hogy meglátásunk szerint a széles sávra döntô mértékben a modemes felhasználói réteg tér át, azonban ennek aránya rohamosan csökken.
A széles sáv elterjedése valóban stratégiai jelentôségű, azonban ha a felhasználóvá válás útját nézzük, akkor azt látjuk, hogy nem hirtelen lesz valakibôl a világháló szolgáltatásait, alkalmazásait tudatosan használó hálózati polgár (akire támaszkodva már van értelme e-közigazgatást, e-bankinget, e-learninget stb. fejleszteni). A legtöbb IKT-eszközhasználat esetében feltételezhetô egy evolúciós folyamat, vagyis az új felhasználók elôször az olcsóbb, kevésbé fejlett eszközökbe ruháznak be. Például a mobiltelefon esetében sem a legmodernebb, a legtöbb szolgáltatást nyújtó készüléket, illetve elôfizetési csomagot vásárolják meg az új felhasználók, amit jól példáz a pre-paid kártyák és az elôfizetések aránynak gyökeres megváltozása Magyarországon.
Ugyanez igaz lehet az internetre is. Az új felhasználók az elsô kipróbálás, az elsô közvetlen élmény érdekében nem biztos, hogy azonnal a legfejlettebb – ráadásul az olcsóbb lehetôségek esetében többéves hűségnyilatkozat aláírásával járó – technológiába kívánnak beruházni. Az internet lehetôségeinek, elônyeinek közvetlen, különösebb elkötelezettség nélküli kipróbálására alkalmasnak tekinthetô a modemes hozzáférés, így a bizonytalankodók, az árérzékenyek, a széles sávú infrastruktúra hozzáférésében korlátozottak esetében errôl a technológiáról nem kellene lemondani.
Amit ezzel érzékeltetni szeretnénk, pusztán annyi, hogy a széles sávú infrastruktúra közművesítése, támogatása mellett nem kellene megfeledkezni errôl a jelentôs rétegrôl sem, hiszen a digitális megosztottság mértéke a modemes és a széles sávú felhasználók között még mindig kisebbnek tekinthetô, mint a digitális írástudatlanok és az írástudók között.
Elemzésünk szerint a fejlettebb technológiát elsôsorban azok választják, akiknek már volt rá módjuk, hogy egy fejletlenebb és olcsóbb lehetôségen kipróbálják annak hasznát, elônyét. Ehhez még vegyük hozzá, hogy a keskeny sávot használók átlagosan havi 4800 forintot fizettek a hozzáférésért 2005-ben, míg a széles sávot használók átlag 8200 forintot. Ez jelentôs különbség lehet azok számára, akik érzékenyek a költségekre.
Találkoztunk egy meglepô eredménnyel, miszerint azokban a háztartásokban, ahol van internet-hozzáférés, a kiadási tételek között az internet meglepôen elôkelô helyen szerepel, hiszen ennél kevesebbet költünk áramra, gázra, vízre.

– A szakma véleménye megoszlik az árak tekintetében. Egyesek szerint a magas díjak akadályozzák az internet terjedését, míg mások ezt ma már vitatják. Hol itt az igazság?

– Felmérések szerint a széles sávú hozzáférés ára nem számít magasnak Magyarországon, és a szolgáltatók szerint a közeljövôben ennél sokkal olcsóbb nem is nagyon lesz. Ugyanakkor érdemes megvizsgálni az árak mögött lévô tartalom minôségét is.
Az OECD 26 országban – köztük Magyarországon – hasonlította össze a széles sávú hozzáférést biztosító termékeket költség és teljesítmény szempontjából. Az elemzés során 388 internetszolgáltató összesen 2586 széles sávú elôfizetési csomagját elemezték.
Meglepô eredményt hozott a DSL alapú hálózat átlagos letöltési sebességének összehasonlítása, ugyanis itt óriási különbségek vannak az egyes országok között. Míg Svédországban, Franciaországban és Hollandiában az átlagos letöltési sávszélesség 5 Mbps, addig például Mexikóban és Ausztráliában csak 1,2 körüli. A hazai szolgáltatók bármennyire is hangsúlyozzák, hogy a csökkenô árak mellett folyamatosan nô a szolgáltatás minôsége, a két mutató közötti különbség mégis kirívóan magas: sajnos Magyarország jóval a 26 ország átlaga alatt helyezkedik el, a harmadik legkisebb sávszélességgel rendelkezik (átlag 1,9 Mbps), míg ezzel párhuzamosan azt látjuk, hogy az árak tekintetében az átlagos 60 dolláros havi elôfizetési díjjal a középmezônyben vagyunk a lakossági csomagok terén. Az olcsóbb országokban, például Szlovákiában és Németországban ugyanez 35–39 dollár.
Az Európai Bizottság elemzései szerint világos összefüggés tapasztalható a versenyképesség és az alacsony hozzáférési árak, illetve a versenyképesség és az alternatív hozzáférési platformok elterjedése között. A normalizált 1 Mbps hozzáférés ára már 2004-ben havi 20 euró körülire csökkent Hollandiában, Svédországban, Ausztriában, Belgiumban, Olaszországban, Németországban és Dániában. A bizottság elemzései szerint szoros negatív korreláció figyelhetô meg az árak és a versenyképesség között: azaz a leginkább versenyképes gazdaságokban a legalacsonyabbak a DSL-hozzáférési díjak, így Hollandiában, Ausztriában, Svédországban, valamint Belgiumban.
Természetesen az alacsony árakkal összefügg a felhasználók számának növekedése is, amivel kapcsolatban viszont a törvényhozók, a politika jótékony hatását, befolyásolási képességét emeli ki a bizottság.
Magyarországon a piacvezetô vezetékes telekommunikációs szolgáltató piaci részesedése 2003-ban közel 100 százalékos volt a helyi hívások terén, míg például Ausztriában, Nagy-Britanniában, Hollandiában csak 60 és 70 százalékos (Eurostat, 2005). Teljesen más képet mutat a hazai mobiltelefon-szolgáltatói piac, ahol a vezetô szolgáltató piaci részesedése Magyarországon nem éri el az 50 százalékot, ami pontosan az EU25 átlagához hasonlító eredmény.

– Lehet-e ebbôl arra következtetni, hogy a valódi verseny élénkítôen hatna az internetpiacra is?

– A versenyhelyzet biztosítása – még ha errôl a törvényi szabályozás gondoskodik is – sok esetben nem jelenik meg az egyes felhasználók szintjén. Ezt jelzi az az adat, mely szerint hiába van több mint 200 internetszolgáltató Magyarországon, a piac mégis erôsen koncentrált. A hazai széles sávú hozzáférési piacot a DSL és a kábeltechnológiák uralják, az elôfizetések 90 százalékát 17 cég mondhatja magáénak, a széles sávú hozzáféréssel rendelkezô háztartások 86 százaléka monopolhelyzetben lévô szolgáltatóval szerzôdött.
A hozzáférést biztosító technológiákat tekintve megállapítható, hogy a már említett OECD-felmérés szerint a 26 országban elérhetô termékek döntô többségét (76 százalékát) a DSL adja, míg – és ez talán meglepô – a vezeték nélküli eszközök alkotják a második legjellemzôbb technológiát (mintegy 10 százalék). Az elérhetô termékek között mindössze 9 százalékot tesz ki a kábelhálózaton érkezô internet.
Magyarországon tehát a végfelhasználók szintjén az internetszolgáltatók, valamint a hozzáférést biztosító egyéb technológiai lehetôségek versenye a települések döntô többségében még nem valósult meg. Különösen fájó, hogy az elmúlt években nem történt áttörés a kistelepülések esetében az olcsóbb, alternatív, fôleg a száloptikás és a vezeték nélküli technológiák megjelenésében, bármennyire is ez felelne meg leginkább az Európai Unió direktíváinak. Az NHH adatai szerint az országban 85 százalékos a széles sávú lefedettség, így „ez nem lehet korlátja a széles sáv igénybevételének”, de tegyük hozzá, ez a lefedettség nem a háztartások, hanem csak egy-egy intézmény szintjén jelentkezik. Jelenleg a települések nagysága erôsen befolyásolja a széles sáv elterjedését, hiszen míg Budapesten a nagy sávszélességet használó háztartások aránya 15 százalék, addig ez az arány a falvakban csak 4 százalék. Mindez pedig alapvetô, negatív hatással van az internet-hozzáférés versenyfeltételeire, így a széles sávú elérés árára, ami viszont szorosan összefügg a gazdasági versenyképességgel.

– Szkeptikus vélemények szerint hiába van verseny, és hiába lenne olcsóbb az internet, ha az embereket nem érdekli, vagy nem tudják használni...

– A lakosság digitális írástudásának szintje kétségtelenül az új viszonyítási pont a fejlett országokban, így ennek fejlesztése egyértelműen prioritást élvez. Ezalatt nemcsak a PC- és internethasználathoz szükséges tudást, képességeket értjük – habár a statisztikák kétségtelenül csak idáig jutnak el az adatfelvételek során –, hanem például a kritikai gondolkodást, az információk különbözô forrásokból való összegyűjtését, rendezését, más emberek több csatornán való elérhetôségének kezelését, az önkifejezés lehetôségeit digitális környezetben, a hagyományos tartalmak digitális formában való támogatását, kiegészítését stb. Egy hálózatra kapcsolt számítógép tehát önmagában nagyon kevés ahhoz, hogy valaki megtalálja a számára releváns információkat, szolgáltatásokat a világhálón, ehhez sok gyakorlás és az ezáltal elsajátítható új tudás, készség szükséges.
Az unió tagállamait vizsgálva elmondható, hogy sajnos Magyarország az egyik negatív listavezetô a digitális írástudás terén: nálunk a lakosság 57 százaléka soha nem használt még számítógépet, valamint 66 százalék nem tekinthetô internetezônek. Ezzel szemben a listavezetô skandináv országokban mindössze a lakosság 8-10 százaléka nem használ számítógépet, és „csak” 19–27 százalék az internetet nem használók aránya.
Sajnos a rossz hazai eredmények egyik oka abban keresendô, hogy a lakosság mindössze 30 százaléka vett részt olyan tanfolyamon az elmúlt néhány évben, amelyik számítógépes ismereteket is adott. Ez az arány a skandináv országokban 55–70 százalék, de még az uniós átlag is eléri a 40 százalékot.
Magyarországon a felnôtt lakosság döntô többsége saját erôbôl, autodidakta módon sajátítja el a PC- és internethasználat alapjait, míg a felnôttképzés alig nyújt ilyen lehetôségeket. Ezt a luxust egészen biztosan nem engedheti meg magának az ország, így kifejezetten biztató, hogy az új Nemzeti fejlesztési tervben olyan szándékok fogalmazódnak meg, melyek szerint a munkanélkülieket látszólag céltalanul is képezni kell a digitális írástudás, az idegennyelv-tudás és a jogosítványszerzés terén, hiszen e képességek birtokában megsokszorozódik az elhelyezkedés esélye.
Nem sokkal jobb a helyzet a munkahelyi számítógép-használatot illetôen sem. Magyarországon a munkavállalók mindössze 29 százaléka használ számítógépet munkája során, amivel hazánk az utolsó országok egyike az unióban. Ez a mutató 60 százalék feletti 6 európai országban (például Németországban és Franciaországban is).
Az EU25 viszonylatában a 16 és 74 év közötti korosztályon belül igen magas arányban (37 százalék) még egyszerű számítógép-használati képességgel sem rendelkeznek a polgárok. Ettôl az átlagtól jelentôs mértékben eltérnek a legalacsonyabb iskolai végzettségűek (a csoportba tartozók 61 százaléka), a 65 és 74 év közötti idôsebbek (a csoportba tartozók 78 százaléka), valamint az inaktívak, nyugdíjasok (a csoportba tartozók 68 százaléka). Ezzel szemben a legmagasabb szintű számítógépes tudással rendelkezik a tanulók 43 százaléka, a legmagasabb iskolai végzettségűek 41 százaléka.

– Régi dilemma, hogy új elektronikus – például közigazgatási – szolgáltatásokkal kell kedvet csinálni az internethasználathoz, vagy pedig az igények gerjesztik, illetve kényszerítik ki a szolgáltatások fejlesztését. Ön mire szavazna?

– Az öregedô Európában a versenyképes kormányzat kialakítása különös hangsúllyal vetôdik fel a szociális kiadások szükségszerű csökkentése, valamint a stagnáló gazdasági fejlôdés szorításában. Az elektronikus közigazgatással kapcsolatban az állampolgár-központú közigazgatás megteremtésének gondolata mellett a versenyképesség elôsegítése áll a legfrissebb uniós politikai gondolkodás középpontjában. Célként a hatékonyság növelése, a szükségessé váló szervezeti változások véghezvitele és az adminisztráció költségeinek csökkentése fogalmazódik meg. A gazdaságélénkítés kapcsán pedig megfogalmazódott az a felismerés, hogy a közigazgatás három lehetséges módon járulhat hozzá az információs és kommunikációs eszközök termelékenységet növelô hatásának erôsítéséhez: az IKT-eszközökbe való befektetéssel, a termelés ösztönzésével, valamint magával a használattal.
Az e-közigazgatás fejlesztése révén a kormányzatok egyre inkább a versenyképességet befolyásolni képes szereplôkké válnak, így napjainkban az IKT-eszközöket a közigazgatási munka modernizálására felhasználó politikai törekvések többszörös nyomás alatt születnek. Egyrészt magának a közigazgatásnak is versenyképessé kell válnia, másrészt hatékonyabb működésével a gazdaság és a társadalom versenyképességét is szolgálnia kell.
Az Európai Unióban az információs társadalmon belül az e-közigazgatás fejlesztése tehát egyértelmű prioritást élvez, ami a különbözô adatokban is kifejezôdik. A közigazgatás IKT-ráfordításainak összege 2004-ben meghaladta a 36 milliárd eurót az unióban, és évente közel 12 milliárd eurót költenek e-kormányzati fejlesztésekre. Szcenáriók szerint 2005 és 2010 között e-közigazgatási kutatási és fejlesztési programoknak köszönhetôen az EU25 GDP-je 1,54 százalékkal (azaz mintegy 166 milliárd euróval) nôhet.
Talán meglepô módon Magyarország pontosan ezen a területen érte el a legnagyobb elôrelépést a különbözô nemzetközi ranglistákon. Az elmúlt hetekben napvilágot látott Capgemini (2006) legújabb elemzése szerint az Európai Unióban hazánk produkálta az egyik legdinamikusabb fejlôdést az elmúlt egy évben, így a 23.-ról a 14. helyre ugrottunk.
Hazánkban egyértelmű állampolgári igények fogalmazódnak meg a közszolgáltatásokat kényelmesebbé és gyorsabbá tevô elektronikus, online lehetôségek iránt, s ez vissza is tükrözôdik az ezt mérô európai mutatókban, hiszen az e-közigazgatási szolgáltatásokat igénybe vevô állampolgárok 18 százalékos arányával Magyarország az európai rangsor középmezônyébe tartozik, maga mögé utasítva Olaszországot, Lengyelországot és Csehországot.
Elemzéseink azt mutatják, hogy az internet alacsony elterjedtségi mutatói ellenére az elektronikus közigazgatás nagyobb mértékű használata lehetne az a húzóágazat, amely az IKT-eszközök használata, esetleg az ezekbe való beruházás felé terelhetné azok népes táborát, akik most még nem felhasználók. A lakosság közel fele pozitívan viszonyul az elektronikus ügyintézéshez, továbbá az elektronikus kormányzati és önkormányzati szolgáltatások meglétével tisztában lévôk 40 százaléka tervezi, hogy a jövôben ki is próbálja azokat. Figyelemre méltó az a jelenség is, hogy a magyarországi internetezôk csoportján belül elsôsorban a középkorú és az idôsebb korosztály érdeklôdik az online ügyintézési lehetôségek iránt, viszont e felhasználói réteg aránya még olyan kicsi, hogy kevésbé érvényesül az az állampolgári, felhasználói nyomás, amely kényszerítô erôvel hathat a közigazgatás elektronizációjának irányába.
Az alacsony penetrációs mutatók elnyomják a közigazgatás IKT-eszközök felhasználásával történô modernizációjának szükségességét, ugyanakkor látni kell, hogy megvannak azok a jól körülhatárolható felhasználói csoportok, amelyek támogatása, segítése révén népszerűbbé tehetôk az online közigazgatási szolgáltatások. Ezek a társadalmi igények jól nyomon követhetôk például az APEH elektronikus szolgáltatásainak, az Ügyfélkapu regisztrált felhasználóinak vagy például a kötelezô gépjármű-felelôsségbiztosítást online megváltoztatók számának rohamos növekedésében. A stratégiai döntéshozók, a közigazgatás szereplôi tehát abban tudnak segíteni, hogy az online ügyintézés iránt egyébként nyitott magyar társadalom számára olyan támogató szolgáltatásokat indítanak, amelyek révén a közvetlen érintettség, a kipróbálhatóság lehetôsége adottá válik.
A statisztikai alapú következtetések szerint egyértelmű öszszefüggés van az online szolgáltatások kipróbálása és az ezekkel való elégedettség, illetve az ezek iránti igény növekedése között. Mindezen lehetôségek kihasználása tovább erôsítheti a befogadó, ügyfélközpontú elektronikus közigazgatás hazai megerôsödését.

– Az már bebizonyosodott, hogy az Európai Unióban sem megy minden gördülékenyen. A korábbi, korrekcióra szoruló program után ma mi az új – remélhetôleg számunkra is elérhetô – cél?

– Az Európai Bizottság 2005. június 1-jén hozta nyilvánosságra az „i2010: Európai információs társadalom a növekedésért és foglalkoztatásért” elnevezésű dokumentumot. Az ötéves stratégia az információs társadalommal és a médiával kapcsolatos politika terén három fô prioritást jelöl ki, amelyek közül az egyik a befogadó európai információs társadalom létrehozása. A stratégia szövege szerint az unió lakosságának több mint fele részben vagy egészben kimarad az információs társadalom vívmányaiból származó elônyökbôl; éppen ezért az i2010 révén a bizottság biztosítani kívánja, hogy az IKT által nyújtott elônyök mindenki számára egyformán elérhetôvé váljanak, hogy az IKT valóban sokak életminôségén tudjon javítani.
A mai Magyarország információs társadalmának egyik legnagyobb gondja pontosan ezen a területen keresendô. A felnôtt népesség megközelítôen kétharmada nem tekinthetô a hálózati társadalom tagjának, amelyen belül ráadásul a többségnek szinte semmi kapcsolata nincs az információs társadalom jellegadó eszközeivel, így a PC-vel és az internettel. E nagyszámú népesség információs társadalommal kapcsolatos elvárásairól, igényeirôl alig tudunk valamit. Tudjuk, hogy az internetet nem használók többségénél a pénzügyi korlátok mellett fôleg kulturális gátakról beszélhetünk (nem érdekli, nincs rá szüksége), de az okokról alig vannak ismereteink. Az én szűkebb kutatási területemmel kapcsolatban például azt látom, hogy a magyar társadalom meglepôen kapcsolathiányos, kevésbé működik hálózatszerűen, ami fôleg a gyenge jellegű (baráti, ismerôsi) kapcsolatokban érhetô tetten. Ugyanakkor úgy tűnik, az innovációk elterjedésében pontosan ezek a típusú kapcsolatok játsszák a döntô szerepet. Megdöbbentô az az adat, amely szerint a nem internetezôk több mint 60 százalékát soha senki nem akarta személyesen meggyôzni arról, hogy a világháló hasznos dolog, valamint az internetet jelenleg egyáltalán nem használók több mint fele lakik olyan háztartásban, ahol sem internet, sem számítógép, sem internetezô nincs.
Nálunk pontosan azok a kulturális változást elôsegítô puha infrastruktúrák, szolgáltatások hiányoznak, amelyek a nem felhasználók meggyôzésében meghatározó szerepet vállalhatnak. A kormányzat eddig döntô mértékben a kemény (fizikai) infrastruktúrára koncentrált – ami persze kell is –, csak ez nagyon egyoldalú volt. Jó példa erre a Közháló programon belül a Köznet, az eMagyarország-pontok hálózata. Kiépült egy fizikai infrastruktúra, amelyet jószerivel csak azok használnak, akik már felhasználók, és ez mindaddig így is lesz, amíg „humánszolgáltatások” nincsenek mellé rendelve. Egyszerűen kevés az olyan lehetôség, ahol a nem használó közvetlen élményt, tapasztalatot szerezhet a világháló elônyeirôl, kevés az olyan szakember, szolgáltatás, ahonnan közvetlen segítséget lehet kérhet. Ezen próbálnak majd segíteni az IT-mentorok, amely szakma története is példaértékű: bevezetésének szükségessége hiába szerepel több éve a Magyar Információs Társadalom Stratégiában, mégis civil szervezetek összefogásával indult el a képzés és foglalkoztatás.

– A politika szerepét és felelôsségét vizsgálva felmerül a kérdés: nem visszalépésnek tekinthetô az IHM beolvasztása egy másik minisztériumba?

– Azt kell mondanom, hogy valójában nem az önállóságon múlik a siker. Hiába volt külön minisztériuma az információs társadalomnak az elmúlt 4 évben, a digitális kultúra, írástudás, a közszolgáltatások elektronizációja, az egészségügy, az agrárium informatikai fejlesztése csekély eredményeket ért el. A Magyar Információs Társadalom Stratégia közigazgatás felôl építkezô folyamata sem volt képes áttörést elérni abban, hogy a minisztériumok többsége úgy tekintsen az IKT-eszközökre, mint a modernizáció, a hatékonyabb, egyszerűbb – de nem feltétlenül olcsóbb – közigazgatás, közszolgáltatás kialakításának eredményesebb lehetôségeire.
Amennyiben a kormány úgy fog működni, hogy nemcsak egy-egy minisztérium, hanem a kormányzat és a közigazgatás egésze lesz felelôs a kulcsfontosságú területek fejlôdéséért, az információs társadalomért való felelôsség is több kulcsminisztérium között oszolhat meg. Ebbôl a szempontból teljesen mindegy, hogy van-e külön gazdája a kormányzaton belül az információs társadalomnak: horizontális elvként minden tárcának a maga területén kell azokat az eszközöket maximális mértékben felhasználni, amelyek elôsegítik az információs társadalom kulturális változásait.
A kérdés ezek után csak az, hogy az egyes minisztériumokon belül milyen szinten sikerül érvényre juttatni az információs társadalom által nyújtott lehetôségek hangsúlyozását, illetve milyen mértékben sikerül megvalósítani a ma elfogadott és érvényben lévô többtucatnyi információs társadalommal foglalkozó stratégiát.
Az Informatikai és Hírközlési Minisztérium létrehozása azzal a reménnyel kecsegtette az országot, hogy az információs társadalom addig biztató mértékű fejlôdése még határozottabb lendületet kap. Az információs társadalom jellegadó eszközeinek tömeges elterjedése elôtt álló jogi, pénzügyi és kulturális akadályok lebontásával a minisztérium egyik legfontosabb feladata az lett volna, hogy csökkentse a társadalom digitális megosztottságát, illetve a hétköznapi élet, a kultúra elfogadott részévé tegye a digitális eszközöket, tartalmakat, szolgáltatásokat, valamint összefogja, koordinálja a politika és a szakmapolitika információs társadalommal kapcsolatos törekvéseit. Összességében elmondható: az IHM jól teljesített a szabályozásban és a hozzáférési árak letörésében, közepesre teljesített a kemény infrastruktúra terén, míg az információs társadalom humán-infrastruktúrájának fejlesztésében, a digitális kultúra elterjesztésében, az IKT-eszközök társadalmasításában, az igényteremtésben gyengén. Ugyanígy gyenge eredményt ért el az információs társadalom közigazgatáson belüli koordinációját, a szakmapolitika képviseletét illetôen is, így az új kormány információs társadalommal foglalkozó szakembereinek a közeljövôben vélhetôen ezekre a területekre kell nagyobb figyelmet fordítaniuk.

Az információs társadalom alapindikátorai

  Magyarország EU25

Ausztria
PC a háztartásokban 31–42%    58%   

63%
Internet a háztartásokban 15–22%    48%

47%
Széles sáv a háztartásokban 10–11%    23%   

23%
Széles sávú internet-elôfizetések 100 lakosra jutó aránya 4,6 11 12,5
Lakossági internethasználat 25–37% 51%   

55%
Internetes vásárlás 5,3%    17%   

19%

 

Forrás: World Internet Project és KSH 2005


A háztartások fontosabb kiadásainak megoszlása

Háztartások fontosabb kiadásai Nem költött erre Átlag (Ft/hó)
Élelmiszer 0%   

38 944
Lakásfenntartás 7%    24 119
Közlekedés 37%   

13 501
Élvezeti cikkek    50%   

10 307
Telefon 11%    7 926
Internet 89%    7 149
Elektromos áram 1%    6 323
Gáz 16%    4 600
Víz/csatorna 8%    3 970
Tv-elôfizetés    37%    3 518
Szemétszállítás 36%    1 343
Forrás: World Internet Project, 2005