Prim Hírek

Még mindig hihetetlen, pedig azóta vagy ezren ott voltunk a Bazilikában is, Ottó temetésén, ahol sokan hittük, hogy jól ismertük, és sokunknak kellett rájönnünk, hogy milyen keveset tudtunk rövid, de annál gazdagabb és tartalmasabb életéről.

Azt az informatikai szakmában mindenki tudja, hogy Ottó villamosmérnök volt, hogy pályakezdésétől egészen a haláláig a SZTAKI munkatársaként dolgozott. A doktori cím is köztudott, s ha meg kell határoznunk, hogy mely szakterületen alkotott a legtöbbet, mindnyájunknak beugrik az eLearning. 1990-ben a SZTAKI Informatika Főosztálya szoftver-projektvezetőjeként álmodta meg, majd állt az élére az elképzelései alapján felállított OpenLearning oktatóközpontnak. 2002-ben irányításával alakult meg az eLearning osztály, ahol a részleg fő témájához kapcsolódó alapvető technológiai és módszertani fejlesztéseket végzett és vezetett.

Ottó egyike volt azoknak, akik elsőként ismerték fel az eLearning meghatározó jelentőségét a korszerű oktatásban, s e terület meghatározó alakjává, iskolateremtő egyéniségévé vált. A vezetése alatt álló osztály számos hazai és nemzetközi publikációval, könyvvel és tananyaggal gazdagította a szakmát. Alapítója és társelnöke volt az eLearning szabványosítási bizottságnak, tagja az OM Digitális Taneszköz Minősítő Bizottságának, kezdeményezője és társszervezője az „eLearning Fórum" konferenciasorozatnak, valamint egyik alkotó szerkesztője a Műszaki Kiadó „eLearning 2005" kézikönyvének. Talán erre volt a legbüszkébb az utóbbi időben.

Szakmai munkája elismeréseként 1999-ben Intézeti Díjat kapott, az iparági szintű eLearning tevékenységét pedig Gábor Dénes emlékéremmel jutalmazták 2005-ben. Még azt is elég sokan tudjuk, hogy a szorosan vett szakmai munkán túl Ottó a számítástechnikai újság- és könyvírás, illetve szerkesztés területén is maradandót alkotott. Az általa létrehozott OpenInfo kiadó gondozásában több alkalommal is megjelentetett Unix alapismeretek c. könyv révén sokat segített a hazai Unix kultúra szélesebb körű elterjedésben. Újságíróként, informatikai szakíróként volt a mi kiadónk, s lapjaink, a Prím Online és a Business Online kollegája, barátja is. Egykoron a Prím kiadó által indított OpenX hírlevelet ő vette át, majd ebből nőtt ki az általa alapított és szerkesztett Infopen Magazin. Azon kevesek közé tartozott, akiket a szakmai versenytársak, a konkurens kiadók, magazinok szerkesztői is barátjuknak tudhattak, és szinte minden jelentősebb informatikai kiadványban jelentek meg cikkei. ő hívta társalapítónak a Computerworld Számítástechnikát és a mi Business Online-unkat, amikor megalapította az "Év CIO-ja" díjat, a vállalati főinformatikusok munkájának elismerésére. Haláláig a Computerworld hetilap CIO rovatát is szerkesztette.

Személyiségéből fakadt, s tudtuk, mert sokuknak használt vele, hogy aktív tagja volt számos szakmai egyesületnek, többek között 1996-2005-ig az Informatikai Vállalkozások Szövetsége elnökségének (egy időben alelnökként). Szoros együttműködést ápolt a Vezető Informatikusok Szövetségével is, tevékenyen részt vett az „Év Informatikai Oktatója Díj" szervezésében és odaítélésében. Ilyen minőségében bontakoztak ki igazán kapcsolatteremtő és szervező képességei.

Munkája kapcsán gyakran szembesült azzal, hogy az informatikai döntéshozók számára nincs olyan fórum, ahol a tapasztalataikat kicserélhetnék. E felismerés eredményeképp született meg az immár hagyományos „CIO Fórum" konferenciasorozat, amely a hazai konferenciák között rövid idő alatt is jelentős elismertséget vívott ki magának. Az Infopen CIO webmagazin, valamint jogutódjainak hasábjai pedig a médiában biztosítottak helyet az ilyen irányú tanulmányoknak, elemzéseknek és eszmecseréknek. Szerkesztőként ő jegyezte az „Informatikai vezetők kézikönyvé"-t, amely hazánkban elsőként nyújtott átfogó ismereteket a téma iránt érdeklődők számára, és ő volt az ötletgazdája a megjelenés előtt álló „Top 100 CIO" kiadványnak és az idén – sajnos már nélküle – debütáló „Chief Innovation Officer" díjnak is.

Azt már csak a templomban tudtuk meg, hogy jól is sakkozott. Kár. Biztosan élmény lett volna vele egy izgalmas sakkparti. Elmaradt az a beszélgetés is, ahol megkérdezhettük volna, vajon miért állt ellen többször is a most annyira felkapott iwiw rendszerbe való meghívásnak. Pedig élő bizonyítéka lett volna annak, hogy a minket körülvevő szociológiai hálóban vannak természetes sűrűsödési pontok, olyan emberek, akik köré spontán épülnek nagyon kiterjedt baráti, munkahelyi és közösségi kapcsolatok. Mert Ottó mindig, mindenkivel szemben megtalálta a megfelelő hangot, az esetleges vitákban, érdekütközésekkor a mindenkinek elfogadható kompromisszumos megoldást. Azon kevesek közé tartozott, akiket nem lehetett nem szeretni, nem volt sem haragosa, sem konkurense, sem ellensége. Az egyik őt búcsúztató írás ki merte jelenteni, s mi is hittel írjuk le: Ottó egyszerűen jó ember volt, olyan, amilyet ritkán hord a hátán a föld, és ami még ritkább, olyan, aki mindenki másból is a jót hozta elő. Példát mutatott életével és munkájával éppúgy, mint türelemmel és hittel viselt betegségével, mindenen átlépő optimizmusával és életszerető derűjével.

A sors kegyetlen fintoraként egy éve, születésnapja előtt pont egy nappal derült fény betegségére. A műtétet és a kezeléseket ugyanolyan rendíthetetlen nyugalommal fogadta, mint az élet hétköznapi megoldandó problémáit, majd visszatért munkájához és napi feladataihoz. Addig is igaz volt rá (jósága pont ebből fakadt), hogy minden napját úgy élte meg, mintha az utolsó lenne. Az elmúlással szembesülve, ahogy ezt gyakran mondta, minden további napot ajándéknak tekintett, és ezt az ajándékot ugyanazzal a szinte szándéktalan, természetéből fakadó önzetlenséggel osztotta meg a körülötte élőkkel.

Mi, sok százan ott a templomban, a gyászmise és a megemlékezések alatt, életútjának felidézését hallgatva, az érzéseinkkel és ezernyi ellentmondásos gondolattal küszködtünk. Az érthetetlen, a tehetetlen, a kétkedő, a bizonytalan, bennünk birkózó „miértekre", a tiszteletet parancsoló, a felfoghatatlan „hogyan volt képes"-ekre nehéz megtalálni a helyes válaszokat. De próbálkozunk. Ottó megállított bennünket, napokra, hetekre lehalkította a harsogást, megfékezte a rohanást, s arra késztet, hogy nézzünk körül, értékeljünk, gondolkodjunk, változtassunk. Hogy figyeljünk. Ne csak a „fontosra" és a „sürgősre" hanem a sokkal fontosabbra is…

Köszönjük.

Ottó, nyugodj békében!

***

Az élő eLearning

A Műszaki Könyvkiadó tavaly jelentette meg az eLearning 2005 című kézikönyvet, a három alkotó szerkesztő, Dr. Hutter Ottó, Dr. Magyar Gábor és Dr. Mlinarics József, valamint a számos szerző és eLearninggel foglalkozó gyakorlati szakember közös munkáját.

A bevezetőben – amely Dr. Hutter Ottó tollából származik, és a reá oly jellemző mértékletességet és józan gyakorlatiasságot tükrözi – a következőket olvashatjuk:

„A kezdeti túlzott várakozások törvényszerűen bukásokhoz, ezek pedig csalódáshoz vezettek. Az elektronikus tanulási technológiák lehetőségeit és jelentőségét sokan és sokszor túlbecsülték. A tanuló és a tanító ember nem könnyen és csak viszonylag hosszabb idő alatt képes adaptálni a változásokat, a fogyasztói szokások lassabban változnak, mint a lehetőségek. De bízhatunk abban, hogy a jót könnyű megszokni, a szokások változása tehát feltartóztathatatlanná válik és felgyorsítható. Az eLearning alapú képzésekben, az utóbbi évtizedben egyre több jó gyakorlati eredmény bukkant fel. Ezek demonstrálták, hogy mire alkalmas az új technológia és hogyan lehet új tanulási környezetet létrehozni. Sok tapasztalat gyűlt össze oktatási módszerekről, pedagógiai megközelítésekről. Sokkal jobban értjük már, mint egy évtizede, hogy mire és hogyan lehet hatékonyan használni az eLearninget, és melyek a korlátai."

Eddig a részlet a bevezetőből, amely talán alkalmas arra, hogy felkeltve érdeklődésünket, feltegyük a kérdést: valójában mit is értünk eLearning alatt, ki és mire tudja, tudná használni, ha tisztában lenne annak gyakorlati tartalmával, előnyeivel és hátrányaival. Belelapozva a könyvbe, s erre keresve választ, a következő részt találtam a magam számára is új ismeretet hordozónak.

„ Amikor elektronikus tanulásról vagy eLearningről hallunk, legtöbbünknek az jut eszébe, hogy a PC elé ülve elmélyedünk egy interaktív, multimédiás tananyagban, és önállóan feldolgozzuk azt. Az önálló ütemezésű, web-alapú tanulást aszinkron eLearningnek is nevezik, mivel a résztvevők nem ugyanabban az időben vesznek részt a képzésen. Az eLearningnek létezik egy kevésbé ismert, azonban annál nagyobb lehetőségeket tartalmazó formája is: a szinkron, vagy más néven élő eLearning, amely ötvözi a tantermi és a web-alapú képzésben rejlő előnyöket. Mint a neve is mutatja, ebben az esetben mindenki egy időben vesz részt a képzésen. Az előadást valódi oktató tartja az interneten keresztül: a tananyagot minden résztvevő a saját monitorán követheti, míg a beszédhang átvitele konferenciahívás, vagy újabban internetes hangátvitel (voice over IP, VoIP) formájában történik. Eközben a tanuló jelentkezhet, hozzászólhat és kérdezhet, éppúgy mint egy hagyományos tanteremben. Az élmény oly annyira teljessé tehető, hogy egyes rendszerekben még „pad alatti levelezés" is lehetséges, privát csevegés formájában.

Mint az esettanulmányokat bemutató fejezetből is kiderül, ma már vannak olyan, több vidéki telephellyel rendelkező nagyvállalatok Magyarországon, akik havonta-kéthavonta megszervezett, budapesti továbbképzés vagy az ország körbeutazása helyett a szinkron eLearning segítségével tartják karban értékesítő és ügyfélszolgálati munkatársaik tudását. A virtuális tanterem lehetővé teszi, hogy a ritkább, egynapos fejtágítók helyett gyakrabban tartsanak meg rövidebb oktatásokat, ezáltal gyorsabban tudjanak válaszolni a piac kihívásaira.
Az élő eLearning virtuális térbe helyezett, oktató által vezetett tanítás, ezért színtere nem is lehetne más, mint virtuális tanterem. Ez utóbbi valójában egy szoftver, amely optimális esetben jellemzően a következőket nyújtja a résztvevőknek:

• az oktatói prezentáció egyidejű megjelenítése az oktató és a tanulók számítógépén;
• közös tábla, amelyre a megfelelő jogosultsággal rendelkező résztvevők rajzolhatnak és írhatnak;
• alkalmazások megosztása,
• jelentkezés lehetősége: a résztvevő egy gombra kattintva szót kérhet;
• privát vagy csoportos csevegés;
• számítógépes hang- és videoátvitel.

Bár a szinkron eLearning eszközök legtöbbje rendelkezik azzal a lehetőséggel, hogy egy webkamera képét megossza a többi résztvevővel, a lényeg nem az oktató arcának, hanem az általa prezentált tananyagnak az átvitele és megjelenítése a résztvevők gépén. A virtuális tanterem a hang- és képátvitelen felül további kommunikációs lehetőségeket is tartalmaz: a résztvevők írásban is kommunikálhatnak egymással, rajzolhatnak a közös táblára vagy betölthetnek képfájlokat, valamint a számítógépükön futó alkalmazásokat is megoszthatják. Ezek együttesen még mindig jóval kisebb sávszélességet igényelnek, mint a videokonferencia, és az oktatási élmény is teljesebb."

***


Hutter Ottó Díj

Dr. Mlinarics József, a Magyar Tartalomipari Szövetség ügyvezető elnöke, úgyis, mint az eLearning Fórum társszervezője, arról a javaslatról tájékoztatta lapunkat, hogy a kiváló hazai eLearning tananyagot, technológiát fejlesztő és alkalmazó szakemberek díjazására „Hutter Ottó Díj" alapítását tervezik. Mlinarics József elmondta, hogy a MELLEARN (http://www.mellearn.hu) konferencián bejelentett javaslatot az ott lévő kollegák egy emberként támogatták.

A „Hutter Ottó Díj" évenkénti átadása a tervek szerint – hazai eLearning szakemberekből választott bizottság jelölése alapján – az eLearning Fórumon történik majd.