Ezzel azonban konkurenciát teremtenek a konvencionális CD-knek. A Microsoft technikai szakértője, Skip Pizzi szerint a SACD felosztja majd a piacot. Az új lemezek egy teljesen új technológiát alkamaznak a zene előállítására, mégpedig a "direct stream digital encoding"-et (direkt folyamú digitális kódolás).
A '70-es évektől a mérnökök egy úgynevezett pulzuskódolású modulációt alkalmaztak a digitális felvételek készítéséhez. A technológia meglehetősen bonyolult, mégis leírható három lépésben: Először a hanghullám teljes felületén méréseket végeznek, majd azokat bináris formába alakítják és végül elmentik az adatokat számítógépre. Visszajátszásnál ezeket az elmentett értékeket alakítják át az eredeti hullámforma megközelítő értékére.
A minőség két dologtól függ: a mintavételezési frekvenciától, azaz, hogy milyen gyakran mérik meg a jel nagyságát, és a bit rate-től: minél nagyobb a bit rate, annál pontosabb digitális kép.
A mai CD-k 44,1 kHz-es frekvenciával dolgoznak, 16 biten. A SACD ezzel szemben 2,82 MHz-es mintavételezési frekvenciát használ, ami 64-szerese a CD-nek. Az új technológia kifejlesztésekor a Sony vezetőinek először nem is a piaci tényezők jártak az eszükben, hanem hogy valahogy képesek legyenek jó minőségben archiválni a cég audio hangtárában tárolt 300 000 analóg felvételt.
A szóban forgó szalagok akár 50 kHz feletti hangokat is tartalmaztak, amit normál CD-k már nem képesek elmenteni, ugyanis csak a mintavételezési frekvencia felének megfelelő tartományt képesek átalakítani, ami ebben az esetben 22 kHz.
A Sony válasza erre a DSD volt, ami képes akár 100 kHz-es hangokat is tárolni. A DSD hátránya, hogy nagyon alacsony bit rate-et használ. Ezt viszont kompenzálja a nagyon magas frekvencia, amin a mintavételezést végzik. Ezen technológia alkalmazásával a SACD sokkal szebb és a valóságnak sokkal jobban megfelelő audiohangzás visszaadására képes.
A SACD még éppen csak kikerült a piacra. Egyelőre gátolja elterjedését a magas ára (2500-5000 dollár) és a DVD egyre gyorsabb terjedése.