Mielőtt sokan felhorkannak azon, hogy ezeket a fogalmakat összekapcsoltam (persze lehetne még többet is, de most az volt a célom, hogy kicsit borzoljam a kedélyeket), gondoljátok csak végig: bárki bármit érezhet persze, bárkinek bármilyen származása, neveltetése, vallási, politikai meggyőződése lehet, de azt el kell ismerni, hogy mindhárom alapgondolat, idea, mozgalom végül is gyönyörű és haladó. 

 

Mármint a csírája. És nem feltétlenül az, ami valójában lett belőle „in real 3D”. (Már amelyik múlt időben…) 

 

Namármost: az első kettőt már gallyra vágtak, és most készülnek valakik („tuggyukkik”) tönkretenni a harmadikat is. 

 

Merthogy miről is van itt szó, kérem?

 

„És kezdetben vala az Úr”… 

 

Na jó, kicsit ugorhatunk, mert ez így elég hosszú lesz. Amikor néhány fura fickó időszámításunk szerinti valahányban úgy gondolta, hogy az az akkori establishment túlságosan elpofátlanodott, amikor Rómában már észbontó méreteket öltött a pazarlás és a nyomor, a féktelen kéjhajhászattól kezdve  a gladiátorok oroszlánok által való megevésén keresztül, egészen a zsidótemplomokban való kufárkodásig – nos, akkor megszületett a kereszténység Most Valuable Player-e. (Csak zárójelben: azért azt tegyük hozzá, hogy a maga a „kereszténység”szó is csak ama sajnálatos kivégzést követően lett ennek a mozgalomnak a trade markja, ezt megelőzően ugyanis a vízben való megmerítkezés, a megtisztulás volt a brand.) Ez az a tipikus eset, amikor az MVP jobb lett, mint maga a megvalósult startup, pedig talán a világ legnagyobb üzletéről beszélek.

 

De hogyan is kezdődött? Ez a néhány jószándékú, szakállas hippi semmi mást nem akart, csak igazságot, jóságot, testvériséget és egyenlőséget. Ez - abban az időben - azért egy elég új sztori volt. És végül mi történt? Először megjelentek az üzleti angyalok (evangelisták), majd az első körös befektetők (apostolok) és amikor már szabad szemmel is látható lett a traction, egy egész komoly kis multinacionális vállalkozást húztak föl rá (egyház) – ráadásul az adózást is okosba, offshore módon oldották meg. Innentől kb. már csak azok profitáltak belőle, akik az oltár egyik oldalán álltak. Ők viszont elég szép osztalékot vihettek haza. Ja, hogy mi lett az eredeti üzenettel? Ugyan, kit érdekel az már, amikor olyan jól sikerült a székház (Vatikán) és a festés a falon (Michelangelo mestertől). És hogy közben néhány embert kerékbe törve megkínoztak, máglyán égettek, a szent kereszt nevében halomra öldöstek? Istenem… ahol gyalulnak, ott hullik a forgács. 

 

Ugorgyunk azonban egy nagyot, és nézzük a kommunizmust! Szép volt ez a megtisztulós, testvéries vallás is, de van-e annál szebb ötlet, hogy mindenki szükséglete szerint részesül a javakból? Na? Ugye? Persze a kezdetben ezt is csak néhány szőrös pasas nyomatta – vigyázni kell ezekkel a szakállas biboldókkal – de valahogy Németországban, Angliában és Amerikában nem találtak erre a modellre befektetőket (vajh miért? de ez egy másik operett), így végül ez az üzlet – sajnálatos módon – csak a messzi Oroszországban terjedt el. Na, ott viszont nagyon. A hosszú transz-szibériai expresszen aztán kicsit módosítottak a forráskódon, és mire ipari méreteket öltött a vállalkozás, addigra már egy nagybajszú volt postakocsirabló lett a CEO. Itt az eredeti ötletből már csak annyi maradt meg, hogy a párttagok részesültek szükségleteik szerint a javakból, de inkább azok közül is csak a top management… Osztalék nuku, éhezés és halomra ölés persze itt is garantált, extra bonus volt a Gulag.

 

Nos, e rövid kis történelmi áttekintést követően máris eljutottam végre a XXI. század legnagyobb találmányához: a sharing economy modelljéhez. A kezünkben hordott okostelefonok elterjedésével egy új fogalom, a közösségi gazdaság csodás rendszere is megjelent a gaz multikultik által megnyomorított kis életünkben. Bővített mondatban: „Javaimat; azaz a felesleges időmet, szobámat, autómat, ételemet, ruhámat másokkal, időnként némi készpénzért cserébe, szívesen és bizalommal megosztom – többnyire egy alkalmazás segítségével”. Ez ugyebár egy új mozgalom lenne, ami alapgondolatában kicsit hasonlít a kereszténységhez is, egy kicsit a kommunizmushoz is, ezért aztán egy jelentős tömeg, mondjuk úgy, hogy a nép számára kurva szimpatikus, míg mások (a papok és párttitkárok mai megfelelői) nyilván tűzzel-vassal irtják. A sztori persze egyre több iparágban egyre több példával bővül, és lavinaként borít be minden régi üzleti modellt. De itt és most én nem ezeknek az előnyeiről, hanem a veszélyről szeretnék csak pár szót ejteni. Kevesen látnak bele ennek a sharing economy rendszernek az árnyékos oldalába – és most nem arra gondolok, hogy szegény sárga taxisok éhen fognak halni, de urambocsá’ még arra sem, hogy milyen adóbevétel kiesése lesz az állambácsinak.

 

 

Nem, nem ezekről az ostobaságokról szeretnék most szólni, hanem egy sokkal veszélyesebb tünetről, ami teljesen tönkreteheti ezt az egyébként gyönyörű mozgalmat. Mert ugye láttunk már ilyet. A veszélyt szerintem nem kívül (adóhivatal, hőzöngő taxisok, ostoba és túlszabályozott törvények, korrupt politikusok, stb.) hanem bévül kell keresni: merthogy a rendszer épp saját magát készül felfalni… 

 

Ahhoz viszont, hogy átérezzétek a lényeget és ennek az egésznek a tétjét, muszáj egy kis gyorstalpaló tanfolyam keretében beavatni benneteket a rendszer működésébe. A sharing economy háromszereplős piac: a) vannak akik valamilyüket némi pénz bevétel reményében felajánlják másoknak; b) vannak akik ezeket a felajánlott dolgokat némi pénz áldozatért cserébe igénybe vennék; c) és vannak akik ezt egy online rendszer keretén belül csekély jutalékért koordinálják. Az első két szereplő egyértelmű, azonban álljunk meg egy szóra a harmadiknál, ugyanis szerintem rajtuk múlik, hogy a XXI. század legzseniálisabb mozgalma elterjed és virágzik, vagy elbukik… A rendszerek üzemeltetői ugyanis gyakorlatilag a szabad piacot szabályozzák. Na, erre sok harcedzett közgazdász biztosan és jogos gyanakvással kapja föl a fejét: „a piac szabályozza csak magát, nincs szükség felkent papokra és párttitkárokra ahhoz, hogy működjön az élet!” Ez részben így igaz, azonban ezen a speciális területen mégiscsak szükség van egy közlekedési rendőrre. Hogy miért? Amikor egy fodrászüzletet vagy cukrászdát nyitsz, illik tudnod, hogy mekkora a bolt, hány kuncsaft fér el, és eldöntöd, hogy reggel 10-től 6-ig leszel-e nyitva, vagy esetleg 8-tól 8-ig. Bárhogy is döntesz, ki tudod számolni, hogy egy nap hány kuncsaftot tudsz kiszolgálni, és ehhez méred majd a költségeidet is: mennyi alapanyag, hány alkalmazott, milyen járulékos költségek mellett mire számíthatsz, mennyi időn belül térül meg a vállalkozásodba fektetett zseton? Na, ehhez képest a sharing economy rendszerben – és nem mellesleg, elég sok egyéb startup modellben is – minél nagyobb felhasználóbázissal rendelkezel, és ezzel arányosan minél több pénzt égetsz el marketingre és fejlesztésre, azaz minél nagyobbra fújod a lufit, annál nagyobb lesz a veszteséged, ergo: annál többet ér a céged értéke. Bezony.

 

 

De ez csak a probléma egyik fele; a nagyobb kérdés inkább az, hogy mi az ideális kereslet-kínálat arány az adott sharing economy iparágban – legyen az furikázás, lakáskiadás, vagy éppen az ebédünk megosztása, és ezt hogyan lehet megbecsülni, uram bocsá’ gerjeszteni és/vagy befolyásolni, hogy minél több pénzt keressünk? Az egyes rendszerek üzemeltetői könnyen érezhetik magukat olyan kisisteneknek, akik már nemcsak a közlekedési rendőr szerepét játsszák, hanem kézi vezérléssel manipulálnak minket. Mert itt a lényeg már csak az Uri Gellertől átvett jelszó lett: „Mukodj!” 

 

A gond csak ott van, hogy varázslók – és bocs, ha most elrontom a szép álmotokat – sajnos nincsenek. Vannak viszont olyan gátlástalan és féktelen étvágyú befektetők, és cégvezetők, akik csak jobban meg akarják tömni a zsebüket. Amikor például az UBER nemcsak hagyja, hanem egyenesen bátorítja is a vállalkozókat arra, hogy béreljenek csak autókat és adják oda mezítlábas sofőröknek üzemeltetni; amikor az Airbnb már kurzusokat szervez azoknak az ingatlan-üzemeltetőknek, akik csak azért bérelnek csapatonként akár több tucat lakást, hogy napokra kiadják… nos, akkor ezek a cégek már épp a sharing economy gyönyörű alapgondolatát kúrják éppen fenékbe. Innentől kezdve tehát mi különbözteti meg ezeket a kezdeményezéseket egy undok, kizsákmányoló multi vállalattól? (Bocs, nem vagyok komcsi, csak idealista és szolidáris.) Ha pedig valóban átlépik ezt a küszöböt, akkor majd ezeket a cégeket, a befektetőket és a menedzsmentet éppúgy lehet majd joggal utálni, mint ahogy utáljuk a pedofil papokat, vagy a nejlonzoknis, bikanyakú párttitkárokat… merthogy tönkrevágták az egészet. Karinthy írta: „a házasság szövetség olyan bajok elkerülésére, amik egyedül nincsenek.” E találó mondást kicsit elferdítve, úgy is fogalmazhatnék, hogy a közösségi gazdaság olyan problémákat generál, amik nem léteznének nélküle… Amíg viszont nagyon is léteznek mohó befektetők, kapzsi és korrupt menedzsmentek, és hatalom-ittas döntéshozók járnak közöttünk, jobb ha nyitva tartjuk a szemünk, és a pénztárcánkon van a kezünk! 

U.I.: Bááár… végülis a katolikus egyház is egész szépen működik lassan kétezer éve, a kommunizmust is szeretik Észak-Koreában és Kubában, így az igazi kérdés nálam már csak az, hogy ez kinek jó: az üzemeltetőnek, vagy a felhasználóknak?...Ezt pedig ki-ki döntse el maga. Addig pedig én csendben tűnődgetek… 

 

Kalmár Péter

a Yummber közösségi ételmegosztó rendszer alapító-tulajdonosa