Álmomban valósággá vált a mese - s első ránézésre úgy tűnt, a gonosz nélkül -, a "Terülj, terülj asztalkám!" Csak ülök a fotelben, nyomkodom a gombokat, apró masinámmal vonalkódokat olvasgatok a testre szabott vonalkódalbumból, egy szemvillanással rácsatlakozok az internetre, egy másik villanás, s már célba is ért a rendelésem. Gyors levélváltás, "biztos ezt akarom vacsorára, hiszen szerda esténként eddig mindig mást rendeltem". Köszönöm, igen - felelem, azután automatikusan nyílik az ablak, egy surranás, s Köbüki-módra (a Mézga család védjegye) máris landol a közben mellém guruló asztalkán a vacsorám, mialatt már meg is jelent tv-képernyőm sarkában kedvenc magazinom kivonata, s a vélhetőleg engem legjobban érdeklő cikk hipp-hopp beborítja a képernyőt. Ekkor ébredezni kezdek, de moccanni sem tudok. Egy skatulyába gyömöszöltek, ahonnan már képtelen vagyok kitörni. Szokásaim rabjává tettek a termékközpontúból ügyfélközpontúvá váló világ eminensei.

De kérem szépen, micsoda dolog, hogy csak a CRM-projektek ma leggyakoribb alanyai - pénzintézetek, telefontársaságok, kereskedelmi hálózatok - gazsulálnak nekem! Ha már ez a módi, minden belőlem élő szereplőtől - állam bácsitól, az önkormányzattól, a szórakoztató- és oktatási intézményektől, az egészségügyi ellátástól, a szervizcégektől s még sorolhatnám - ilyen bánásmódot várok! Sőt azt szeretném, hogy elsősorban ők versengjenek a kegyeimért! De mert ezek némelyike bizony nonprofit, vagyis közérzetem állapotához nem fűződik elemi érdeke, meglehetősen nehéz - mondhatni nem kifizetődő - rávezetni, hogy nemhogy megéri a kedvemben járni, de anyagi áldozatot is érdemes hoznia érte, mert ha nem is azonnal, de meghálálom. És a mai, rohanó világunkban businessből élő - mint például a már említett, CRM-re szakosodott - cégek bizony nem szeretnek széllel szemben...

De a valódi ok, ami miatt nehezen tűröm a jelenlegi CRM-politikát, hogy nem kiválasztott szeretek lenni, hanem én szeretek választani. Zenét, illatot (hangulatomnak megfelelőt), kiskocsmát, barátot, munkahelyet, sétateret (ezért nem szeretem a sétálóutcát), könyvet. És nem az internetről, mert imádom a friss könyv töményen csakis kereskedésekben érezhető illatát. S mindezt, ha úgy hozza kedvem, akár ötletszerűen is.

Egy kicsit kanyarodjunk vissza a téma kapcsán állam bácsihoz. Elhúzta orrunk előtt a mézesmadzagot, mondván, gondoskodóból szolgáltatóvá óhajt válni (a váltások korát éljük), de annak feltételrendszerét, hogy képesek legyünk fogadni nemes szolgáltatásait, kínkeservvel akaródzik csak megteremtenie. Pedig itt nem kellene forráshiányra hivatkoznia, mert ha nem négyéves periódusokban, s köztük hatalma megroppanásában, hanem az őt pénzelő állampolgárok érdekében gondolkodna és cselekedne, roppant megtérüléseket lenne képes CRM-et alkalmazva felmutatni. Mert nézzük csak, hányféle területen összegyűlt (az APEH, a rendőrség, a határőrség, az egészségügyi és oktatási intézmények stb. működése közben felhalmozott) adat, információ van a keze ügyében, amellyel - a vonatkozó szabályokat betartva - minden területet valós adatok alapján optimalizálhatna, és minden külön apparátus nélkül olyan tisztességes bevételre tehetne szert, amely busás ellenértéke lenne a rendszerek kiépítése és üzemeltetése során felmerülő költségeknek. Többek között nem kellene bizottságosdit játszania, mert a föld- és illetékhivatal, illetve az önkormányzatok által kiadott engedélyek, a gáz-, a hő- és az áramszolgáltatók fogyasztói, valamint az APEH adatait összeeresztve egyértelművé válhatnának például a hivatali visszaélések, feltárható lenne a "szürkegazdaság" és sok rejtett gazdasági bűncselekmény, kiderülnének a céges összefonódások és ki tudja, még mi minden. S persze mi, állampolgárok is "átláthatóbbá", megismerhetőbbé válnánk.

De hát rajtunk, minden oldalról manipulált, kis átlagállampolgárokon kívül ez ma kinek lenne érdeke? Ezért maradunk tisztelettel csupán az üzleti világ CRM-hálójában, s majd úgy teszünk, mintha körülöttünk forogna a világ.