Az HBO szakértői beszélgetésének házigazdája Szabó M. István, a napi.hu szakújságírója volt, aki a sorozat eddig látott részeinek elementáris hatását a Nobel-díjas belarusz író és oknyomozó újságíró Szvetlana Alekszejevics Csernobili ima című, megrázó dokumentumregényének bőséges felhasználása mellett annak is tulajdonítja, hogy a sorozat filmes formanyelvi eszközökkel – színhasználat, kameramozgás, beállítások, vágás – szinte tökéletesen idézi meg a kort. A második részben lévő helikopter lezuhanást például szinte kockáról-kockára úgy csinálták meg – archív felvételekre támaszkodva –, ahogy az a valóságban történt. 

 

  

„Ne igyunk tejet, a sóskát pedig mossuk meg.” Csernobil kommunikációja Magyarországon 

„A szovjetúnióbeli csernobili atomerőműben baleset történt. A jelentések szerint az egyik reaktor sérült meg és többen megsebesültek. Az illetékesek megkezdték az ukrajnai atomerőműben keletkezett üzemzavar megszüntetését. A károk felszámolására kormánybizottságot hoztak létre. Stockholmban közben bejelentették, hogy Dániától Finnországig észlelték a radioaktív sugárzási szint hirtelen növekedését. Ottani szakértők szerint a radioaktív felhő rövid időn belül eljutott a Skandináv-félsziget fölé.”

 

Így hangzott az első hír Magyarországon a Vlagyimir I. Lenin Nukleáris Létesítményben, azaz Csernobilban történtekről. A bejelentés nem tartalmazott konkrétumokat, és óvintézkedésekre vonatkozó információkkal sem szolgált, a sajtóban a következő napokban is inkább a május elsejei felvonulást propagálták. Szabó M. István elmondta, hogy csak szóbeszédek alapján próbálta meg felvértezni magát a lakosság a sugárzással szemben, olyan tanácsok jártak szájról-szájra, mint hogy nem javasolt tejet inni és mosatlan zöldséget fogyasztani.

 

A dicső Szovjetúnióban a föld sem renghet – az információáramlás pánikkeltésnek bélyegzése

A csernobili katasztrófa megértéséhez először is bepillantást kell nyerni abba a közegbe, ahol ez az esemény megtörtént. Erről Rácz András, a Stratégiai Védelmi Kutatóközpont tudományos főmunkatársa, a Pázmány Péter Katolikus Egyetem docense, a szovjet térség történelmének, geopolitikájának szakértője beszélt. Hogy fordulhat elő, hogy egy államigazgatás ennyire lassan és ügyetlenül reagál egy ilyen horderejű eseményre? Ez az a kérdés, ami az HBO letaglózó sorozatát látva talán először felmerül a nézőkben. Rácz rávilágított, hogy Mihail Gorbacsov, aki a katasztrófa évében a szovjet politika élén állt, akkor még nem az a reformer volt, ahogy ma emlékezik rá az utókor. A pártvezető 1986-ban hatalma megszilárdításával volt elfoglalva, az államapparátus pedig javarészt ortodox kommunistákból állt. Gorbacsov a rendszert akkoriban még teljesen jónak látta, csak úgy vélte, hogy hatékonyabban kell a régi módszereket alkalmazni. Az ukrán Kommunista Párt élén pedig egy régi bútordarab, az 1918-as születésű Vlagyimir Scserbickij állt, aki el akarta titkolni a történteket és kisebbíteni az eset súlyosságát, pánikkeltésnek bélyegezve a tájékoztatás. A szovjet tájékoztatáspolitikáról sokat elmond, hogy fél évvel korábban volt egy irtózatos földrengés Tádzsikisztánban, a lakosság mégsem tudott róla semmit – az egy hónappal korábbi mexikói földrengésről bezzeg kitelepült tudósítás volt. És ha még egy természeti katasztrófát is elhallgattak, nehogy folt essen a rendszer hírnevén, egy üzemi balesetről értelemszerűen még annyira sem szerettek volna beszámolni. 

 

Néha az a legjobb, ha nem csinálunk semmit – a szovjet hozzáállás

 

   

Aztán elkerülhetetlen lett a tájékoztatás, de Rácz kiemelte, hogy a Szovjetúnió mint pártállam egy óriási adminisztratív gépezet – a lakosságból döbbenetes számban, több mint 2 millióan dolgoztak az államapparátusban! –, azaz egy központosított, bürokratikus, lomha rendszer volt, emiatt pedig a baleset után értékes órákat veszítettek. Nagyon fontos hiba volt még a tájékoztatásban, hogy a Központi Bizottsághoz először nem a valódi sugárzás mértékének információjával mentek, hanem azzal a számmal, amit az adott eszköz maximálisan képes volt mérni – majdnem egy teljes napba telt, amíg meg tudták mérni, hogy mekkora volt a valódi sugárzás. Rácz elmesélte, hogy mivel akkoriban még nem voltak drónok, egy bátor fotóriporter győzött meg egy helikopterpilótát, hogy repüljenek az erőmű fölé, így ő készítette az első képeket a helyszínről – annyira erős volt azonban a sugárzás, hogy a film nagy része elégett még a gépben, de néhány kockát sikerült azért megmenteni, és abból tudtak tájékozódni a kár mértékéről. Mivel mobiltelefon sem volt, a szovjet vezetés nagyjából vasárnap délre került képbe arról, hogy ténylegesen mennyire súlyos a tragédia. A bürokratikus tehetetlenség miatt majdnem egy hét eltelt, mire a zónát lezárták, és az embereket evakuálták onnan. 

 

„Benne volt a szovjet apparátusban az a szocializáció, hogy néha az a legjobb, ha nem csinálunk semmit, majd elmegy a vihar, valaki más megoldja” – mondta Rácz annak kapcsán, hogy senki nem mert döntést hozni, ez pedig komoly késlekedést okozott. „Információhiány, lassúság, bürokratikus tehetetlenség” – összegezte Rácz, hogy mik játszottak nagy szerepet abban, ami történt.

 

Jó atom és rossz atom – a nép hozzáállása az atomenergiához

 

Szabó M. István kitért arra, hogy mennyire másképp viszonyult az akkori világ az atomenergiához. Az emberek fejében ugyanis kettévált a jó atom és a rossz atom: utóbbi miatt van háború, de arra felkészült az ország, előbbi pedig az, ami Csernobilban van és teljesen biztonságos – a népért van, annak köszönhető közvetve a világítást is például. Rácz András egyetértett, hogy fontos a lakosság hozzáállására kitérni, akikben semmi félelem nem volt az atomenergiával kapcsolatban. Amellett, hogy környezetbarát volt – bár ez akkoriban még nem volt olyan fontos szempont –, a modernitást szimbolizálta: „Az atomháború kívülről fenyegető valami volt, miközben ott volt a békés, szerethető, olcsó és könnyű energiát adó erőmű, ami ott dorombolt a szomszédban és mindenki nagyon szerette, mert munkát adott” – foglalta össze Rácz. Ezzel összefüggésben eltérően más országoktól, a Szovjetúnióban próba sem volt, a lakossággal nem gyakoroltatták be, hogy különböző fokozatú incidensek esetében mi a teendő. Tehát a megkérgesedett szovjet hatalmi struktúra, az elégtelen kommunikáció mellett a „jó atom" mítoszába is szerepet játszott a tragikus kimenetelben.

 

Az RBMK-reaktormagok márpedig nem robbannak fel! – mi is történt pontosan?

 

 

Perger András, a Greenpeace klíma- és energiakampány-felelős munkatársa az ilyen jellegű balesetek összetettségéről beszélt, felvázolta azokat a pontokat, amelyek miatt megtörténhetett a tragédia: a faktorok közül az első számú a rossz reaktor volt, ami fel tudott robbanni. Erről ráadásul az üzemeltetők nem tudtak, noha Amerikában nem használták ezt a reaktort, mert tudták, hogy balesetveszélyes. Ugyan próbálták erre figyelmeztetni a szovjeteket is, de a megfelelő emberek, azaz a vezetői pozícióban Csernobilban dolgozók nem voltak ennek tudatában. „RBMK-reaktormagok nem robbannak fel” – jelenti ki Anatolij Gyatlov helyettes főmérnök határozottan a széria első epizódjában. Péntekről szombat hajnalra a Vlagyimir I. Lenin Nukleáris Létesítmény vezérlőtermében a 4-es blokkon kísérletet hajtottak végre úgy, hogy nem volt jelen magasan képzett műszaki ismeretekkel rendelkező szakember, a műszakvezető és a technikusok nem voltak kiképezve arra, hogy mit kell csinálni, ha nem megfelelő a reaktivitás szintje, a téves következtetés pedig elindított egy olyan eseményláncolatot, ami végül a robbanásokat előidézte. Perger rámutatott a történtek keserű irónijára: szándékosan nehezebb lett volna előidézni ezt a végkimenetelt. Rácz András plusz egy faktorként megemlítette, hogy az ipari balesetek aránytalanul magas része péntekről szombatra virradóra éjszaka szokott történni, amikor az emberek figyelme ellankad. 

 

Velünk élő történelem – Csernobil hatásai

Ugyan az eset óta eltelt több mint 30 év, de a sugárzás még sokáig velünk fog maradni. A beszélgetés résztvevői kitértek az atomerőműben történtek korabeli, és mai napig tartó hatásaira is. Rácz elmondta, hogy a sugárterhelésből a legtöbbet arányosan Belorusszia kapta, ugyanis északi irányú volt a kiszórás. A Csernobiltól szintén északra lévő Vörös-erdőben például egyszerűen elégtek a fák. „Gombát, sóskát, helyben termett krumplit nem eszünk” – idézte vissza a szabályokat Rácz, aki egyetemistaként látogatott el Dél-Belaruszba. „Iszonyatos erőforrások árán, de sikerült megmenteni a világot végül” – mondta Perger, majd kihangsúlyozta, hogy végleges megoldást azonban még mindig nem sikerült találni. Ugyan került egy második szarkofág Csernobilba, de a felrobbant 4-es reaktorblokk teljes egészét magába foglaló szerkezettel, ami az atomerőműből máig áradó sugárszennyezéstől óv, „csak” újabb száz évet nyertünk. A katasztrófa hatásai nehezen vizsgálhatók és még komplikáltabban mérhetők, kérdéses, hogy az élővilágban pontosan mennyi kárt okozott az eset és milyen mértékű összefüggés van például a daganatos betegségek, nemzőképtelenség, szürkehályog, vagy a kitelepítettek körében fellelhető, nagy arányú depresszió, alkoholizmus és a sugárszennyezettség között. Szabó M. István szolgált olyan sokkoló adattal, amivel kapcsolatban azonban nem lehet kétségbe vonni a kauzalitást: az 1986. április 26-án bekövetkező tragédia miatt 200 ezer abortusz történt. Rácz kitért arra, hogy a poszttraumatikus stressz szindrómával kapcsolatban a Szovjetúnió egyszerűen úgy tett, mintha nem létezne, tudatosan nem foglalkoztak a likvidátorok (azok az emberek, akik a kitelepítést és a körzet biztosítását, kárelhárítást végezték) pszichés problémáival. Pripjatyot, Csernobilt és a közeli, nagyjából 180 kisebb falut pillanatok alatt kiürítették. A kitelepített embereknek másfél órájuk volt arra, hogy összepakolják az életüket, de abban a hitben voltak, hogy pár nap múlva visszatérhetnek, így csak a legszükségesebbeket csomagolták össze, hogy aztán mindenüket elveszítsék, és soha többé ne térhessenek vissza. „Lebontják, bedózerolják és eltemetik az egész életüket… ez hogyan hatna a pszichéjükre?” – szegezte a közönségnek a hátborzongató kérdést Rácz, majd hozzátette, mítosz, hogy a zónában nem él senki, vannak ugyanis visszatelepülők, döntően idős emberek.

 

Beolvasta a hírt, fegyelmit kapott – Csernobil kommunikációja a magyar sajtóban

 

 

Az eset sajtótörténeti szempontjáról Bedő Iván, a HVG újságírója beszélt, aki 1986-ban a Magyar Rádióban dolgozott turnusvezetőként, ő olvasta be anno nyugat-európai hírforrásokra támaszkodva a nem cenzúrázott, valódi hírt az atomkatasztrófáról. Bedő kiemelte, hogy akkoriban a tájékozottságnak megvoltak a maga korlátai: nem volt internet, és a műholdas tévézés is gyerekcipőben járt, így a rövidhullámú rádiózást nem számítva (mint a Szabad Európa) egy rádió és egy televízió működött, azok, és nyomtatott újságok szolgáltak csak hírforrásként – utóbbiak közül volt, amelyik a sorok közé bújtatva igyekezett a fontos dolgokról tájékoztatni. 

 

A szerencsétlenség utáni hétfőn már nyugaton is hír lett a dologból, és mivel a Magyar Rádióban hallgatták többek között a londoni, washingtoni, moszkvai, illetve a Szabad Európa rádiót rövidhullámú készülékeken, ki tudták egészíteni az MTI által kibocsátott visszafogott és hiányos hírt, majd este 9-kor amit addigra nagyjából tudni lehetett, azt Bedő maga olvasta be. Az újságíró elmondta, nem tekintette ezt hőstettnek, és viszonylag könnyen viselte, hogy az eset után fegyelmit kapott, és 3 hónapra levették azokról a munkákról, amit a Rádió külön fizetett. 

 

Az emberek nem hittek el semmit – Magyarország korabeli tájékoztatáspolitikája

Rácz András arra volt kíváncsi, változott-e a bemondás után a magyar tájékoztatáspolitika, vagy később sem lett széleskörűbb a kommunikáció a katasztrófáról. Bedő válaszában kitért arra, hogy a szocialista országokról csak olyan hírt közölhettek, amit az adott ország közölt magáról – ez volt az íratlan szabály. Nem rendszeresen és nem nagy mértékben, de lehetett szabályt szegni. A csernobili esetről Bedő bejelentése után, ha szűkszavúan is, de rendszeresen beszámolt a magyar sajtó – de már csak azért sem lehetett teljeskörű a tájékoztatás, mert még a nem hivatalos, például diplomáciai csatornákon keresztül sem áramlott be információ, azaz a szovjet elvtársak nem beszéltek erről a magyarokkal. Ami adat itthon hozzáférhető volt a sugárzással kapcsolatban, azt a Magyar Népköztársaság nem a Szovjetúniótól, hanem a Nemzetközi Atomenergia Ügynökségtől kapta meg, ami sokat elárul szövetségesi viszonyunk működéséről. „A korabeli tájékoztatáspolitika miatt úgy működött a dolog, hogy az emberek nem hittek el semmit, tudták, hogy a sorok között kell olvasni, és hogy mely hírforrások megbízhatóbbak” – mutatott rá Bedő, de azt is hozzátette, a jelenlévők pedig egyetértően bólogattak, hogy ha a magyar emberek rendelkezésére állt volna minden információ Csernobillal kapcsolatban, korábbi tapasztalataik miatt akkor sem hitték volna el, hogy mi történt azon a végzetes április 26-ai éjszakán.

 

Balról jobbra: Szabó M. István, Bedő Iván, Perger András, Dr. Rácz András 

 

Video a beszélgetésről: https://youtu.be/LgM3G5rpGOw

A Csernobil minisorozat következő epizódja május 28-án debütál az HBO GO-n és az HBO-n.