Nem értettem, hogy egy kis magánrádiónak honnan van pénze ilyen komoly cuccra, de a szakemberek fölhományosítottak: nem is annyira drága, és néhány hét alatt meg lehet takarítani az árát a kilószám szemétbe szórt szalagokon. És tényleg! Mikor másfél év múlva visszatértem a Magyar Rádióba, hogy ott zengjem tovább a filmek dicséretét, már nem volt akkora bőség a szalagokból: míg korábban a tekercs nem használt részét egyszerűen a szemétbe dobták (nem viccelek, ha az egyórás szalagból 5 perc hiányzott, a többi ment a kukába...), mostanra beköszöntött a takarékoskodás korszaka. Gondoltam, most akkor gyűjtenek a számítógépre, és hamarosan minden a winchesterről megy.
Vártam öt évet. Majd úgy gondoltam, elérkezett az idő a digitalizálásra. Mert minek megyek én be (levegőt szennyezve, időt pazarolva) valamelyik stúdióba (hangmérnököt lefoglalva) felvenni a filmjegyzetemet, amikor megtehetném otthon is, a saját számítógépem előtt? Hiszen ma egy átlagos PC multimédiás képességei bőségesen elegendőek a középhullámú rádióadás hangminőségbeli elvárásaihoz - és ha a Magyar Rádiónak nincs ilyenje, akkor az enyém is jó lesz.
A gondolatot tett követte: felhívtam az egyébként PC-érzékenységéről közismert szerkesztőmet, Dombóvári Gábort (a továbbiakban Dombi), és megkérdeztem tőle, mit szólna hozzá, ha ezentúl az interneten kapná a heti jegyzetet. Persze tetszett neki, de rögtön igyekezett lehűteni a lelkesedésemet: nem biztos, hogy ez olyan könnyen fog menni... Bár - mondta - a reklámok már számítógépről kerülnek adásba, tehát miért ne mehetne arról a filmjegyzet is. Hívjam fel a hangmérnököket. Felhívtam, és a következőt tudtam meg: valóban PC-ről mennek a reklámok, de ez egy sima Pentium 100-as, DOS operációs rendszerrel és Windows 3.11-gyel felszerelve, amelyen fut valamilyen kőkorszaki adáslebonyolító szoftver. A szerkezet nem rendelkezik internetkapcsolattal, és MP3-at sem tud lejátszani. Ez még nem lenne olyan nagy baj, hiszen az MP3-at WAV-vá visszacsinálni nem nagy ügy, ám mint kiderült, ez a reklámlebonyolító csodaszer még CD-meghajtóval sem rendelkezik, a reklámokat szalagról (!) játsszák fel a hangkártyán keresztül a winchesterre.
Az igazi digitális forradalmár nem torpan meg az első nehézségek láttán. Miért ne válasszuk a könnyebb, olcsóbb, egyszerűbb és nem utolsósorban környezet- és emberkímélőbb megoldást?
Nem terhelem a kedves olvasót, csak a végeredményt mesélem el (amely mellesleg azért mégiscsak győzelem, ha pici is): a vasárnap reggel a Magyar Rádió Calypso nevű budapesti regionális adóján elhangzó filmjegyzetem az alábbi útvonalon kerül az éterbe:
Felveszem a filmjegyzetet vidéki otthonom dolgozószobájában. Formátum: Wave, 44 kHz, 8 bit, monó.
A hangkártyámhoz kapott Wave Studio nevű programmal néhány perc alatt kiszedem a hibákat.
Az így kapott fájlt az ugyancsak a hangkártyámhoz járó, Play Center 2 nevű programmal átkonvertálom MP3 formátumba (a minőség még mindig tökéletes, a fájl kicsi, hiszen csak monó beszédhang van benne).
Az MP3-at feltöltöm a mappa.prim.hu címen ebből a célból létrehozott megosztott könyvtárba.
Írok egy e-mailt Dombóvári Kristófnak, Dombi fiának (PC-ügyekben járatosak ismerhetik a tévéből, a rádióból), hogy megvan a jegyzet, letöltheti.
Kristóf letölti a fájlt, visszakonvertálja WAV-ba, és kiírja egy CD-re audio track formátumban. A lemezt a papája kezébe nyomja.
Dombi vasárnap reggel hajnalban felkel, bemegy a rádióba, és a kellő pillanatban a CD-t benyomja a lejátszóba...
Az első alkalommal állítólag a fél emelet összeszaladt, hogy megnézze a csodát. Azóta Dombival egymás közt csak mint a mi kis "digitális forradalmunkat" emlegetjük az esetet. Pedig nincs ebben semmi különös: tessék elhinni, egyszerűen csak lusta vagyok. Meg hát január 1-je óta ez már tényleg a huszonegyedik század...