Magyar Bálint: – 1998 után a Fidesz gyakorlatilag hibernálta a programot. Ezt a lépést ebben az esetben rendkívül bűnös lépésnek tartom, amely mögött részben politikai féltékenység, részben szakmai értetlenség húzódott meg. Teljesen világos az a helyzet, amelyben Magyarország van 1990 és mondjuk 2010 között, hiszen nemcsak rendszerváltást, hanem korszakváltást is átélünk. A világ országainak rangsorában egy erőteljes újrarendeződési folyamatnak lehetünk tanúi. A globális információs társadalom világába lépünk be, és ebben a társadalomban a boldoguláshoz szükséges erények nagyrészt szellemi természetűek, az információ technológiájához és kultúrájához kapcsolhatók. Az országok egymáshoz viszonyított versenyképessége hihetetlenül gyorsan át tud rendeződni, a kérdés az, hogy az ország politikai vezetése elég érett-e ahhoz, hogy megértse e kihívás természetét. Az elektronikus írásbeliség átalakítja a kommunikációs és bizonyos értelemben a gazdasági viszonyokat is. Ebben a világban ugyanakkor azt kellett tapasztalnom, hogy a politikai szféra egyfajta szűkagyú, nagy testű dinoszauruszként mozog, és nem ismeri fel, hogy az ormótlan lábai mellett szaladgáló kicsi és gyors mozgású cickányoké a jövő. Oktatási miniszterként ezért kezdtem bele egy radikális programba – a Sulinetbe –, amelyet akkor sokan csak politikai blöffnek véltek. Célkitűzésünk az volt, hogy a 1997–98-as tanév folyamán Magyarország összes középiskoláját rákössük az internetre, majd 1998 és 2002 között az ország összes iskolája, könyvtára kultúrháza, művelődési háza elérhető legyen a világhálón keresztül.

B. O.: – Az eredeti tervekből mely elemeket sikerült 1998-ig megvalósítaniuk?

M. B.: – A program alapvetően négy elemből állt. Az első a hozzáférés biztosítása, amelyet teljesítettünk is. Az első tanévben 1200 iskolát kötöttünk rá a világhálóra. Ez a trend nem folytatódott, a javuló gazdasági körülmények mellett sem. A második elem a gépellátás biztosítása volt. 12 ezer új, márkás, garanciális számítógépet juttattunk el az iskolákba. A jelenlegi kormány működése alatt csak néhány ezer számítógép került kiosztásra, pedig számításaink szerint – kalkulálva az amortizációval, az elévüléssel és a tanulók számával – évi 25 ezer gépre lenne szükség. A program harmadik elemét a pedagógus-továbbképzés jelentette. Ehhez kapcsolódóan 700 kedvezményes árú PC-t tudtunk az oktatókhoz eljuttatni. A programot leállították, s csak most, a választások előtt indított a kormány egy nagyszabású, ám az egyéb területekkel kevéssé harmonizáló kedvezményes számítógép-akciót. Végül a Sulinet program negyedik eleme volt az informatika és a multimédiás eszközök használatának beillesztése az iskolai tananyagba. Ezen a ponton markáns eltérés tapasztalható a jelenlegi kormányzat konzervatív beállítottsága és a mi liberális felfogásunk között. A mostani vezetés úgy tekint a számítógépre, ahogy annak idején az én iskolámban tekintettek a golyóstollra: "a kisgyerek ne használja, mert nem tanul meg szépen írni, ha golyóstollal kezdi ezt a művészetet". Pokorni Zoltán többször kifejtette azt a véleményt, hogy 10-12 éves korig nem nagyon kell a gyerekeket számítógép közelébe engedni. Ebben indirekt módon megjelenik egyfajta féltés, mintha az internetet a "szellemi drog" egy formájának tartanánk, amelytől óvni kell a fiatalokat. Az ECDL-vizsga, illetve az ezzel ekvivalens tudás megszerzését most az egyetemi diplomához kívánják kötni. Ez nagyjából olyan világfelfogásra utal, mintha azt rendeltük volna el, hogy aki nem tudja bekötni a cipőfűzőjét, az ne kapjon diplomát. A "cipőfűzés tudományának" elsajátítása már jóval korábban meg kell, hogy történjen.

B. O.: – Természetesen jó, ha minél korábban megtanuljuk bekötni a cipőnket, de az iskolai informatikai oktatás kérdése azért nem egyenlő ezzel. Az SZDSZ szerint hogyan és mikor kellene elsajátítani a szükséges ismereteket?

M. B.: – A Nemzeti alaptantervben megjelenő reform – amelynek ezt a vonulatát szintén felszámolták – arról rendelkezett, hogy az általános iskolákban 4 osztályról 6 osztályra tolják ki az alapvető készségtárgyak oktatását, és a speciális szaktárgyak oktatása csak később jöjjön. Ezt tartom a jövőben is kívánatosnak, ebben a keretben tudom elképzelni, hogy a gyerekek az elektronikus írásbeliség alapjait lényegében 12 éves korig megtanulhatják.

B. O.: – Miért fontos ez a viszonylag korai időpont?

M. B.: – A tudás szerkezete radikálisan megváltozik az információs társadalom korában. A hagyományos tanulási rendet leegyszerűsítve az jellemezte, hogy egy meghatározott, szűk tananyagból kellett memorizálni az információkat. Ma az információk végtelen köréből kell kiválasztani a megfelelő adatokat. Bizonyos értelemben a válaszok mellett a kérdéseket is mindenkinek magának kell megtalálni, majd az információkat releváns válaszokká formálni, és előadni. Ez más készségmintát jelent, mint a hagyományos értelemben vett tudás, és az információs társadalom jellegére is rámutat. A technológia terjedésének Magyarországon gazdasági okai is vannak, de a plafon, amelyet el fogunk érni, kulturális és szociológiai természetű lesz. Korábban úgy tűnt, hogy az internetes kultúra terjedésébe egyenletes tempóban lényegében az egész társadalom bevonható lesz. Ma már a nyugati társadalmakban – ahol az internet penetrációja akár 60-70 százalékra is tehető – arról cikkeznek, hogy elértek egy határt, amely fölé már nem az internet elérésének költségei, hanem az elektronikus írásbeliség kultúrájának hiánya miatt nem lehet lépni. Nálunk ez a határ sokkal alacsonyabban van, amelyen áttörni akkor lehet, ha az elektronikus írásbeliség kultúráját és készségét az iskolai rendszer a lehető legszélesebb körben el tudja sajátíttatni a gyerekekkel. Ahogy régen megtanulták, hogyan kell meghúzni a margót a füzet két oldalán, ma az alapvető informatikai ismereteket kell elsajátítaniuk.

B. O.: – Az oktatás területén maradva: milyen problémás kérdéseket lát még a jelenlegi helyzetben?

M. B.: – Szükséges lenne tisztázni, hogy az iskolai könyvtárak miként alakulhatnak át a korábbi funkcióikat megújító-kibővítő információs központokká. Továbbá a tanárok és a tanulók legszélesebb köre számára biztosítanunk kell az internet-hozzáférést. Ezért az SZDSZ programja tartalmaz egy családi PC-programot is, mi úgy gondoljuk, hogy a 10 és 18 éves kor közötti gyermekekkel rendelkező családok számára nagy tömegű, kedvezményes számítógép-vásárlási programot kellene indítani. Jelentős állami megrendelésekkel kiegészítve, egy ilyen program nyomán olyan tendereket lehet kiírni, amelyek eredményeként a számítógépek ára jelentősen csökkenthető. További feladat, hogy a nem elég rugalmas és alkalmazkodó felsőoktatási rendszerbe miképp lehet a piac igényeinek megfelelően becsatornázni az informatikai képzést. Ez az informatikai kérdések oktatási része.

B. O.: – Mi a véleménye az internet szabályozásának kérdéséről?

M. B.: – Az e-business és e-kereskedelem kérdésében a leghatározottabban ellene vagyok minden olyan állami kezdeményezésnek, amely túl kívánja szabályozni ezt a területet. Ráadásul fokozottan veszélyesek az olyan megoldások, amelyek alacsony szinten, kormány- és miniszteri rendeletekbe elrejtve szabályoznának. Ez a szektor elbizonytalanodásához vezet, ráadásul a kormány részéről lehetővé teszi a kézi vezérlést. A piac szerkezete azt igényli, hogy minél több esetben az önszabályozó közösségek technikáit és gyakorlatát alkalmazzuk. Határokon túlnyúló jellegük miatt ugyanis erre a világra nem nagyon érvényesíthetők a nemzetállamokon belüli autoritások rendelkezései. Ez az egyik problémája az elektronikus kereskedelem és az internet használatáról szóló jelenlegi törvénytervezetnek, amely még azt sem tudja világosan megmondani, hogy effektíven melyik az a terület, amelyre vonatkozna a törvény, arról nem is beszélve, hogy elmosódik az elektronikus kereskedelem és mondjuk egy privát honlap megjelentetése közötti különbség. A törvény tervezett szövege nem választja szét az Access Provider, a Service Provider és a Content Provider fogalmait, valamint azok felelősségi viszonyait sem, így ezek összemosódnak. Az ilyen szabályozási kísérleteken erőteljesen átüt a jelenlegi kormányzat egyrészt propagandisztikus, "országimázsos", másrészt "nemzetbiztonságos" hajlama. Egyrészt szeretné kontrollálni a piacot olyan területeken, amelyeken nem kellene, amelyekhez nincs köze, másrészt egyfajta PR-nak, egy hatalmas virtuális faliújságnak tekinti az internetet, ahová jobbára az őrsvezető üzenetei kerülhetnek fel. Ez utóbbira jellemző, hogy a Fidesz által nagy hangon meghirdetett oktatási tartalomfejlesztés lényegében kimerült egy miniszteri honlap fejlesztésében. Pedig a dolognak talán más lenne a lényege.

B. O.: – A liberális szabályozás eredményeképpen milyen jövőt jósolna az állampolgárok és az állam szervezetei közötti elektronikus viszonynak?

M. B.: – Meg kell teremteni a digitális demokrácia technikáit – amit legszívesebben "karosszék-demokráciának" neveznék. Olyan rendszer, amelynek segítségével a fotelomban ülve szerezhetem meg az engem érdeklő információkat, intézhetem ügyeimet, szerezhetek érvényt jogaimnak. A digitális demokrácia azt jelenti, hogy a klasszikus liberális szabadságjogok gyakorlása könnyebbé válik. A technika más minőséget tud eredményezni, amennyiben a politika teret enged neki. A digitális demokrácia világának három hagyományos szereplője van: a közhatalmi intézmények, az állampolgárok és végül az állampolgárok önkéntes tagságon alapuló szervezetei, legyenek azok pártok vagy civil szervezetek. A digitális demokrácia problémaköre egyfelől felfogható e három különálló szereplő saját belső viszonyaira jellemző új kommunikációs technológiák kialakításának kérdéseként, másfelől a három szereplő egymáshoz való viszonyának kérdéseként. Egyetértés van abban, hogy a demokrácia megerősítésének és fejlődésének kulcskérdése, hogy az állampolgárok milyen információkhoz tudnak hozzájutni. Ez a hozzáférés pedig nemcsak technikai, hanem tartalmi értelemben is kérdés. Milyen tartalmakhoz férjenek hozzá az állampolgárok alanyi jogon? A képviseleti demokrácia útján működő intézmények milyen adatokat, információkat legyenek kötelesek közzétenni magukról? Amennyiben az SZDSZ kormányra kerül, egyik legfontosabb feladatának fogja tekinteni, hogy a közérdekű adatok körét bővítse, és szűkítse a szolgálati titkok halmazát. A lehető legszélesebb körben kell meghatározni, hogy melyek azok az információk, amelyeket egy-egy intézménynek automatikusan meg kell jelenítenie az interneten. Meg kell fordítanunk a jelenlegi viszonyokat. Ne az állampolgár legyen folyamatosan kérelmezői pozícióban, ne kelljen partizánharcot vívni minden bitnyi adatért az Országimázs Központtal. Az információkhoz ma úgy lehet hozzájutni, hogy végigjátszunk egy többfordulós bírósági mérkőzést. Az információhoz való hozzáférés alapvető, de nem elégséges feltétele annak, hogy egyáltalán a jogaink gyakorlásáról lehessen beszélni.

B. O.: – Ez elég utópisztikus kép. Azt állítja, azon túl, hogy a lényeges információkhoz az interneten keresztül mindenki alanyi jogon hozzáférhetne, még további lépések is lennének?

M. B.: – Az információkhoz való hozzáférést kiegészíti másik két fokozat, a konzultáció és a participáció. Saját ügyeink intézésének lehetősége, az, hogy milyen módon tudunk kapcsolódni az intézményekhez, hogy bevonnak-e minket egy folyamatos konzultatív mechanizmusba – ez mind politikai döntés kérdése. Tehát meg kell újulniuk a teljes kormányzati és államigazgatási szférára jellemző döntési és kommunikációs viszonyoknak. Ez sok konfliktussal járó reformot jelent központi és helyi szinten egyaránt. S egyben azt is jelenti, hogy nem pusztán a hagyományos módon kezelt adminisztráció vagy ügyintézés folyamatainak kell megjelenniük az interneten, hanem a belső munka természetét és folyamatait is át kell alakítani. Ez nagy érdekkonfliktusokkal járhat együtt az állami és az önkormányzati szférában. Azonban a másik oldalról is szükség van változásokra. A civil szervezetek és a politikai pártok a saját intézményrendszerükön belül is kőkorszaki technológiákkal mozognak az információs kor küszöbén. Az SZDSZ Netpárt kísérlete arra is szolgál, hogy elemezzük, egy önkéntes tagságon alapuló szervezetben hogyan lehet kialakítani az online döntési mechanizmust. A Netpárt tagjai – akik egyben SZDSZ-tagok is – már érzik, hogy a hagyományos világ eszközeit és kommunikációs módjait az online eszközökkel és módokkal kiegészítve egy többszínű, többrétegű, kapcsolódási pontokban lényegesen gazdagabb lehetőséghez jutunk politikai és társadalmi életünkben.

Kapcsolódó webcímek:

www.szdsz.hu

www.szdsz.netpart.hu

www.sulinet.hu

Névjegy / Magyar Bálint

Életkor: 46 éves

Családi állapot: nős

Tanulmányok

Deák téri Általános Iskola, Fazekas Mihály Gimnázium, orosz nyelvi tagozat.

1972–1977 ELTE Bölcsészettudományi Kar, angol, történelem és szociológia szak.

Nyelvtudás: angol.

Munkahelyek

1977–1981 MTA Világgazdasági Kutató Intézet, Kelet-Európai Osztály: kutatási területe a kelet-európai országok 1945 utáni gazdasági fejlődésének összehasonlító vizsgálata.

1981 Hankiss Elemér értékszociológiai műhelye: munkatárs.

1982–1987 Szövetkezeti Kutató Intézet: tudományos munkatárs.

1988–1990 Pénzügykutató Rt.: munkatárs.

1980-as évek első felétől Faluszociológiai kutatások résztvevője.

Politikai tevékenység

1979 Kapcsolatba kerül az ellenzéki csoportokkal.

1981 Lengyelországi "tanulmányútja" közben kiutasítják, majd itthon állásából elbocsátják.

1981–1985 Összekötő az illegálisan megjelenő Beszélő szerkesztősége és nyomdája között.

1981– A Medvetánc című folyóirat egyik szerkesztője.

1988. május 1. A Szabad Kezdeményezések Hálózata egyik alapítója, a demokratikus ellenzék párttá szervezésének irányítója.

1989. november 13. Az SZDSZ egyik vezetője, ügyvivője.

1988–1989 A rendszerváltás programjának egyik kialakítója, az Ellenzéki Kerekasztal SZDSZ-es képviselője.

1990, 1994 A párt kampányfőnöke.

1990– Országgyűlési képviselő.

1994 Az SZDSZ és az MSZP közötti koalíciós tárgyalásokon az SZDSZ négyfős delegációjának tagja.

1996–1998 Művelődési és közoktatási miniszter.

1998–2000 Az SZDSZ elnöke.

1988–1991, 1992–1998, 2001– Az SZDSZ ügyvivője.

Publikációk

1980-ban a lengyel mezőgazdaság 1945 utáni történetét feldolgozó könyvével egyetemi doktori címet szerzett.

Dunaapáti 1944/1958 című dokumentumszociográfiáját 1986-ban a Magyar Szociológiai Társaság Erdei Ferenc-díjjal jutalmazta.

A Dunánál című (Schiffer Pállal közösen készített) dokumentumfilmje az 1988. évi Magyar Játékfilmszemlén a társadalmi zsűri különdíját, majd a kritikusok díját is megkapta.

1999-ben elnyerte a Neumann János Társaság díját.