Ebben a sportágban ugyanis hagyományai vannak a színfalak mögötti megegyezésnek, és gyakran pontozói, sportvezetői alkuk döntenek a helyezésekről. Persze aki feltörli a jeget, abból nem lehet világbajnok, az érmek színét azonban befolyásolhatják a pontozók. Mindenképpen hasznos, ha a pontozói karban a versenyző honfitársa is képviselteti magát, így van remény arra, hogy el tudja kerülni a kirívó igazságtalanságot, vagyis a durva lepontozást.

A bíró ugyanis nem a csalás öröméért értékeli másként a látottakat, minden döntésnek megvan a maga logikája. Például a férfiversenyben pontozó bíró kedvez egy másik országnak, mert pontosan tudja, hogy ezt a megkülönböztetett figyelmet mondjuk a jégtáncosai visszakapják. Ha ugyanabban a számban egy országból két vagy három versenyző is indul, az edzéseken vagy az informális beszélgetéseken tanácsos szóba hozni, hogy melyikük a legjobb, mert az is segít az eligazodásban. Bevett szokás, hogy ha éppen nem két világklasszisról van szó, akkor az egyiket feláldozzák, valamivel alacsonyabb pontszámokat kap, a másikat pedig kifejezetten támogatják.

Szóval így folyt a pontozás a világversenyeken, a közönség pfujolt, fütyült, tüntetett, a lepontozott sírva fakadt, talán még a dobogó második fokán is pityergett egy kicsit, de aztán mindenki tudomásul vette, hogy a műkorcsolyázás szubjektív sportág.

Az áttörést Salt Lake City hozta meg. Itt már akkora volt a nyomás a páros eredményhirdetése után, hogy nem lehetett figyelmen kívül hagyni a rengeteg tiltakozást. A pontozóknál 5:4-re az orosz kettős, Berezsnaja és Sziharulidze nyert, a közönségnél viszont a kanadai páros, Sale és Pelletier. Ráadásul a francia pontozónő elkövette azt a butaságot, hogy elmondta: őt bizony befolyásolták a döntéshozatalban, éppen azért, hogy a jégtáncban honfitársai meg az orosz bírótól kapjanak támogatást. A franciát lecsalózták, eltiltották, a másik négy pontozó esetében viszont nem találták furcsának, hogy ők is az orosz párost tették az első helyre. A Nemzetközi Korcsolyaszövetség egy darabig ellenállt, vizsgálódott, de a népharag megfélemlítette a testületet: Ottavio Cinquanta, a szövetség elnöke felkérte a NOB-ot, hogy adjon aranyérmet a kanadai párosnak is. Rogge NOB-elnök rábólintott, azt mondta, ez a sportolók érdeke.

A döntés valóban népszerű volt, a közönség körében legalábbis, még Bush elnök is örömét fejezte ki az új végeredmény hallatán, sőt a két páros is a legnagyobb békében állt egymás mellett a dobogón a megismételt eredményhirdetéskor, a gálán pedig kéz a kézben korcsolyáztak. A sportvezetők viszont megijedtek, hogy elszabadul a pokol, és a jövőben egymást követik majd az óvások. Gyulai István a televízióban így kommentálta a dupla bajnoki címet: az olimpiák történetében ez az első aranyérem, amelyet a média adott ki.

A moszkvai francia

Az olimpiai jégtáncverseny eredményhirdetésekor Marina Anissina és Ilja Averbuh egymás mellett állt; a hölgy - Peizerat társaként - a dobogó tetején, az úr a második fokon. Pedig tíz évvel ezelőtt együtt korcsolyáztak Moszkvában - akkor Marina még Anyiszina volt -, és nyertek két junior-világbajnokságot. A pár fényes jövő elé nézett, a fiú azonban beleszeretett egy klubtársába, Lobacsevába, és a jégen is vele folytatta. Salt Lake Cityben együtt lettek ezüstérmesek. Anyiszina kihagyott egy fél évet, de mivel hiányzott neki a versenyzés, levelet írt két korábbi ellenfelének. A kanadai Victor Kraatz nem válaszolt, a lyoni Gwendal Peizerat igen (home.snafu.de/figureskating/anissina-peizerat). A végeredményt tudjuk.