Deményné Kertész Krisztina: - Budapesten születtem, és nem is mostanában, hanem 1953-ban. A Rádió mögött laktunk, egy kis utcában, a Józsefvárosban. Szüleim kérvényezték, hogy a nővéremmel együtt a Trefort utcába járhassunk iskolába, annak ellenére, hogy körzet szerint nem oda tartoztunk. Akkor még ritkaságszámba ment a 12 évfolyamos oktatás, de az ilyen volt, ráadásul tiszta lányiskola. Ott érettségiztem 72-ben, és mivel az ELTE gyakorlóiskolája is volt, nem keltett nagy meglepetést, hogy oda jelentkeztem, matematikus szakra. Helyhiány miatt elutasítottak, de gimnáziumi matematikatanáromtól - aki akkor került át az ELTE-re oktatónak - megtudtam, hogy már abban az évben indul egy új szak, a programozói. A fellebbezésben megjelöltem ezt a szakot, és bekerültem. Mi voltunk az első évfolyam, az úttörőség minden előnyével és hátrányával. Nagyon szerettünk oda járni, olyan érdekes tantárgyaink voltak, mint például a numerikus gépi matematika. Tanultunk persze programozást is, de az még egészen más világ volt.

B. O.: - Abban az időben lehetett már találkozni számítógéppel az egyetemen?

D. K. K.: - Igen, a természettudományi karnak volt egy ICL-gépe, de átjártunk gyakorlatra a Közgázra, a Műegyetemre is. Kijutottunk külföldre, voltunk Leningrádban, Moszkvában. A tanáraink foglalkoztak azzal, hogy ne csak A/4-es papírokról tanuljuk meg a szakmát. Aki akkor járt oda, olyan alapokat szerzett, ami még a mai objektumorientált világban is biztos tudást ad. Nekünk meg kellett tanulnunk, hogy hogyan működik egy számítógép, nemcsak azt, hogy a program majd lefut Isten segítségével.

B. O.: - Miből írta a szakdolgozatát?

D. K. K.: - A lineáris egyenletrendszerek megoldásának egy módszeréből. Nem hiszem, hogy különösebben mély nyomokat hagyott volna a tudomány történetében. Az volt a lényeg, hogy találni kellett egy témát, amelyet önállóan, gépi eredményekkel is be lehet mutatni. Programot kellett írni, és a futási listákat mellékelni a szakdolgozathoz. Ez akkoriban még újdonságnak számított.

B. O.: - Hol helyezkedett el az egyetem után?

D. K. K.: - Már az egyetem alatt férjhez mentem, és megszületett a két fiam, akik azóta már felnőttek. A férjem hivatásos határőrtiszt volt, az ő révén kerültem a Belügyminisztériumhoz programozónak. A 70-es évek közepén a BM Gépi Adatfeldolgozó Osztályán egy fiatal csapat állt össze, és szívesen fogadták a hozzám hasonló végzettséggel rendelkezőket. Nehéz évek jöttek, hiszen nem volt könnyű két kicsi gyerek mellett dolgozni járni és olyan szakmát művelni, ahol folyamatosan figyelemmel kell kísérni az új eredményeket. Akkoriban ráadásul még tartott a COCOM-időszak, így rendkívül szűkek voltak az erőforrásaink. Mindent nagyon hely- és memóriatakarékosan kellett megoldani. Részt vettem a gépi prioráló rendszer, az országos bűnügyi statisztikai rendszerek kifejlesztésében.

B. O.: - Melyik feladathoz fűződtek az első komolyabb tapasztalatai?

D. K. K.: - A BM munkatársait vezényelni lehet valamilyen feladatra anélkül, hogy hivatalosan más szervezethez kerülnének át. Így kerültem az Országos Személyiadat- és Lakcímnyilvántartó Hivatalhoz, ahol elindult egy nagy jelentőségű fejlesztés, a Solar projekt. Már akkor is projektnek neveztük, persze nem tudtuk, hogy mit jelent a projektszerű működés. A Solar elnevezés a szolgáltató alrendszerek kifejezésből származott. A résztvevők feladata az volt, hogy megvalósítsák a személyiadat- és lakcím-nyilvántartási rendszer országos, online szolgáltató alrendszerét. A népesség-nyilvántartást röviddel ezt megelőzően vitték számítógépre, és minden állampolgárról lehetett tudni a személyi adatait. Ezeket viszont csak úgynevezett batch üzemmódban volt lehetséges kinyerni a rendszerből, pedig már akkor is nagy igény volt ágazati szolgáltatásokra. Ezt fejlesztettük ki. Munkánkat nehezítette, hogy az Állami Népesség-nyilvántartó Hivatalnak nem volt saját számítóközpontja, és miközben a fejlesztést elindítottuk, ki kellett alakítanunk azt is. Az épületet a főfalakig szétverték, és létrehoztak egy Faraday-kalitkában elhelyezkedő komoly számítóközpontot. Amíg ezt nem sikerült üzembe állítani, különböző bérgépeken dolgoztunk. Mérték, hogy az ember hány percig használt egy komputert, és mekkora tárterületet vett igénybe. A nehéz körülmények ellenére sikertörténetről tudok beszámolni, mert adott határidőre, az adott költségkeretből fejeztük be a projektet.

B. O.: - Ez még manapság is hihetetlen eredménynek számít...

D. K. K.: - Igen. Ezért annak idején még kitüntetéseket is adtak.

B. O.: - Így lett "érdemes alkalmazott"?

D. K. K.: - Nem, annál sokkal magasabb kitüntetést, a Haza Szolgálatáért Érdemérmet kaptam. Ma már ennek nincs sok jelentősége, de akkor volt.

B. O.: - Mi történt Önnel, miután befejeződött a Solar projekt?

D. K. K.: - Hazahurcolkodtunk a közben átadott számítógépközpontba, ahol azóta is dolgozom. Csak most BM Központi Adatfeldolgozó, Nyilvántartó és Választási Hivatal a neve. A következő komoly feladatom a 89-es, "négy igen"-es népszavazás lebonyolításában volt. Rögzítő, összesítő programot írtunk, tájékoztató tablókat készítettünk. Az akkori műszaki infrastruktúra lehetőségeihez képest nagyon hamar sikerült feldolgozunk a szavazatokat, úgyhogy ez is egy sikeresen lezárult feladat volt. 1995-től egy szolgáltatási osztályt irányítottam, amely adatszolgáltatást végzett hatósági engedélyre vagy kereskedelmi célból. Nem sokáig voltam ott, mert a főnökeim úgy gondolták, hogy más területen jobban hasznosíthatók a képességeim, és átkerültem a hivatal fejlesztési főosztályához főosztályvezető-helyettesnek. Ebben a minőségemben éltem meg a 2000. évi dátumváltást. Ennek a kezelése azért volt nagyon fontos, mert rengeteg olyan speciális nyilvántartást vezetünk, amely rendkívül dátumérzékeny. Annak idején a korlátozott erőforrások miatt a programozók minden tudásukat latba vetették, hogy minél kisebb tárhelyen készítsék el a nyilvántartást, így a dátumok esetén természetesen nem tárolták a századra és az ezredre vonatkozó információkat. Az összes nyilvántartást át kellett néznünk, és nagyon sok kezelőprogramot újraírtunk. Ez már olyan feladat volt, ahol vezetőként irányítottam egy komolyabb apparátus munkáját, a külső vállalkozókat is beleértve.

B. O.: - Mikor kezdődött el az Okmányiroda projekt, amelyért végül elnyerte a megtisztelő címet?

D. K. K.: - Még át sem estünk a 2000. éven, amikor elindult a munka. 1999-ben történt meg a szerződéskötés informatikai eszközök és alkalmazások szállítására a Siemensszel mint fővállalkozó partnerrel. Ezzel párhuzamosan futott a BM irányításával egy távközlési projekt is, hiszen stabil hálózatot kellett kiépíteni. Hihetetlen rövid idő állt rendelkezésünkre. Novemberben volt a szerződéskötés, és januárban kellett megnyitnunk az okmányirodákat, összesen 152-t, a rendőrkapitányságok helyszíneivel megegyező városokban. Ezeknek kellett kiadniuk az új személyazonosító és az új lakcímigazolványt.

B. O.: - Ha jól emlékszem, nem ment minden zökkenőmentesen. Nagy volt a sajtóvisszhang, mert a januári nyitáskor a nagyszámú igénylés miatt nem sikerült feldolgozni az adatokat.

D. K. K.: - Nem egészen így volt, bár a sajtó tényleg fokozott érdeklődéssel kísérte tevékenységünket. Borzasztó rövid idő állt rendelkezésünkre, amely alatt ki kellett alakítaniuk az önkormányzatoknak a helyiségeket, nekünk pedig oda kellett vinnünk az adatfeldolgozó vonalat, az informatikai eszközöket. Ez utóbbiak ráadásul speciális berendezések voltak, mint például a biztonsági nyomtató. A személyazonosító igazolvány esetében az a döntés született, hogy helyben történjen meg az igazolványhoz a képfelvétel, és ehhez le kellett vinnünk a kamerákat. Nos, a legnagyobb probléma ezekkel volt, nem lehetett ilyen rövid idő alatt behozni a megfelelő számú kamerát, és bizony nem minden okmányiroda volt felszerelve január 3-án. Tényleg voltak tehát kezdeti nehézségek, de ilyen lehetetlen határidők mellett csodaszámba ment, hogy egyáltalán határidőre el tudtak indulni az okmányirodák.

B. O.: - Hogyan kell Önt elképzelünk mondjuk 2000. január 2-án?

D. K. K.: - Amikor az Okmányiroda projektet elindítottuk, függetlenítettek vezetői beosztásomból, és kizárólag ezzel a munkával kellett foglalkoznom. Ez azt jelenti, hogy két hónapon keresztül hajnali 6 órától éjfélig dolgoztunk. Irányítottam a projektet az eszközbeszerzéstől az alkalmazásfejlesztésig, az ügyintézők oktatásáig minden területen. Meghallgattam a szerződött partnerek összes problémáját, ők pedig az enyémeket. Úgyhogy azt kell elképzelniük, hogy karácsonykor a nővérem sütötte nekünk a bejglit, és a mamám készítette a vacsorát, mert ez a munka egész embert kívánt.

B. O.: - Január 3-án viszont hátradőlhetett?

D. K. K.: - Dehogy! Nagyon gyorsan el kellett indítani az alapokra épülő folytatást. Még nyáron újabb 28 irodát nyitottunk meg, majd ősszel 78-at. Minden magyarországi városban kialakításra kerültek az okmányirodák, és közben a feladataik is bővültek, például az egyéni vállalkozói igazolványok kiadásával. Ez egyébként is újdonságot jelentett a közigazgatásban, mert úgynevezett egyablakos ügyintézést valósít meg. Az állampolgárnak egyetlen helyre kell elmennie, és az informatikai rendszer adatbázisok szinkronizálásával értesíti a többi hatóságot az adatok változásáról.

B. O.: - Ha visszaemlékszik az elmúlt másfél évre, tud említeni olyan napot, amikor úgy érezte, hogy "most már nincs tovább, ez nem megy"?

D. K. K.: - Biztosan voltak olyan napok, amikor úgy éreztem, hogy ezt már nem lehet csinálni, kész, "ki vagyok zsákmányolva". Ezek azonban már messze vannak, és nem tudom megnevezni, hogy melyik volt az, amelyik miatt úgy éreztem, hogy be kellene dobni a törölközőt. Erre különben sem került sor, valahogy mindig úrrá lettünk a nehézségeken. Azóta túl vagyunk más projekteken is, megcsináltuk például a szomszédos államokban élő magyarok számára szóló magyarigazolvány-rendszert. Ebben PKI (publikuskulcs-infrastruktúra) alapú elektronikus aláírási rendszert hoztunk létre, ami újdonságnak számít. A mai tapasztalatommal azt mondom, hogy minden feladat nehezebb, mit az előző volt.