A P2P fájlcsere során a felhasználók technikailag egymással osztanak meg bizonyos tartalmakat, ami fontos különbség a központi szervert/szervereket igénybe vevő internetes szolgáltatásokhoz képest. A bíróság pontosan ezzel, vagyis a fájlcsere hálózatok sajátos struktúrájával indokolta ítéletét, ebből fakadóan ugyanis a rendszer megalkotói semmilyen ellenőrző, vagy irányító tevékenységet nem gyakorolhatnak a felhasználók felett. Más volt a helyzet a hagyományos hálózati infrastruktúrán keresztül jogvédett tartalmakat kínáló társaságok, például a Napster esetében, amellyel szemben ugyanez a bíróság annak idején elmarasztaló ítéletet hozott. Az indoklásban az is szerepel, hogy az esethez könnyű megfelelő analógiákat találni a korábbi technológiákkal kapcsolatos ügyek között - ma pedig már mindenki számára egyértelmű, hogy nem tilthatják be például a videomagnókat csak azért, mert néhányan illegális célra használják őket. A bíróság szerint idővel a piaci tényezők révén mindig kialakul egyfajta egészséges egyensúly a forgalmazók és a felhasználók érdekei között, legyen szó akár kazettás magnóról, akár mp3 lejátszóról.

A mostani ítélettel egyébként jóváhagyták egy alacsonyabb szintű jogi fórum verdiktjét, amely az amerikai zenei és filmforgalmazók által a Grokster és a StreamCast P2P fájlcsere szolgáltatók ellen benyújtott kereset nyomán született. Fred von Lohmann, a Grokster képviselője azzal a hasonlattal élt az ügy kapcsán, hogy a feszítővasakat készítő emberek aligha felelősek az azokkal elkövetett betörésekért. Az ítélet nyomán a lemeztársaságoknak és filmstúdióknak továbbra is csak arra lesz lehetőségük, hogy az egyedi fájlmegosztókat pereljék kártérítésért a hálózatok létrehozói és üzemeltetői helyett. Az amerikai hanglemezipar mostanáig több mint 3400 ember ellen nyújtott be ilyen keresetet, amelyekből 600 eljárás egyenként átlagban körülbelül 3000 dolláros kártérítés megítélésével végződött.