Az arcfelismeréstől a felismert szükségszerűségig

Vértes János, 2000. február 14. 16:16
Takács Barna doktori disszertációja az emberi látásról és az agyműködés modelljéről készül, így ha valaki, hát ő pontosan tudja, mennyire gyerekcipőben járnak ma még azok a kutatások, amelyek az emberi szemet akarják becsapni digitális klónnal, műemberek műmozgásával. A múlt héten jó néhány példát is mutatott itt, Budapesten a műegyetemi hallgatóságnak e témakörben, köztük azt, amely gyakorlatilag egyetlenként képes már nem élő színészek "bőrébe bújva" új filmeket készíteni...
- Marlene következő két filmjének minden joga a miénk - mondja a Virtual Celebrity Productions kutatás-fejlesztési igazgatója, s az ember szeme kerekre nyílik, hiszen a "Kék Angyal" 1992-ben elhunyt... A téma éppen ez: egyelőre csak 30 másodpercre, de később akár másfél órára is "életre kelthető" Marlene Dietrich, és a színésznő digitális klónját más színész által mozgatva, illetve a szájmozgást más színész által szinkronizálva előállítható valami, amit szemünk nem tud megkülönböztetni az eredeti "élő" színész alakításától.

- Az egész rendszer kifejlesztésének az volt a célja, hogy teljesen új anyagot lehessen létrehozni. A korábbi filmekben (Forrest Gump) és reklámokban (Fread Astaire, John Wayne) a meglévő régi filmekből kivágott és összemontírozott részleteket használták fel. Ha John Wayne soha nem mondott valamit a filmvásznon, akkor a reklámban sem fogja megtenni. A mi megoldásunk egészen új szöveget és előadást képes megvalósítani - mondja a fejlesztő. - A technológia most érett meg arra, hogy filmekben, reklámokban használjuk. Minden bizonnyal sokat tudunk még a minőségen javítani. Nem hiszem, hogy az emberi tényezőt, azaz a művészetet ki szabad hagyni az egyenletből. Célunk egy jobb eszköz létrehozása, amely később felkerül majd a rendezők és filmművészek palettájára.

Mivel a mű-Marlene műmozgását már szinte minden magyar állampolgár megcsodálhatta, úgy éreztük, hogy Takács Barnát illő egyéb kutatásairól is faggatnunk, például saját arcunk beépítéséről a mesterséges intelligenciákba, számítógépes játékokba, vagy ennek inverzéről: a mesterséges arcfelismerésről.

- Az elkövetkező években egyre több "virtuális ember" fog megjelenni, avatárok vagy más lények formájában. A felhasználó például arra is képes lesz, hogy a saját arcát és arckifejezéseit megjelenítse, illetve átültesse egy avatár arcára. Ennél is izgalmasabb kutatási terület, hogy a videóval rögzített arcokat emberi beavatkozás nélkül azonosítani, felismerni tudjuk. Igen nagy erők dolgoznak a viselhető számítógépek, videokamerák kifejlesztésén, vagyis rövid időn belül ruházatunk tele lesz kis informatikai eszközökkel, kamerákkal, a beérkező impulzusokat pedig szoftverek fogják feldolgozni...

Ezeknél a témaköröknél, csakúgy, mint a színészek életre keltésénél, az emberben felébred ezer aggály, "jó lesz ez nekünk?" típusú kérdés, de ezek azok, amelyekkel a Los Angelesben élő, sokat utazgató magyar fiatalember nem foglalkozik, hiszen akár jó lesz, akár rossz, így lesz, ez egy feladat, ami benne van a levegőben, s ha nem ő oldja meg, megoldja más. Az erkölcsi, jogi aggályok eloszlatását, a tisztes jogi feltételrendszer kialakítását persze támogatja, de ő nem hisz abban, hogy a technika csodái ijesztőek, és egyre félelmetesebbé teszik életünket... Mi lesz, ha szintetikus színészek váltják föl a valódiakat, az igaziak meg nem kapnak munkát - aggódunk mi, ő meg megvilágítja ennek pozitív oldalát:

- Vajon az a színész, akinek nem kell elmennie egy reklámfilm forgatására, tiltakozni fog? Miközben Beverly Hills-i villájában a medence partján rágyújt a következő szivarjára, jóváírják neki a jogdíjakat azért, amit digitális klónja "eljátszott"! Olyan ijesztő jövőkép ez?

Hm... Nem lehetne az újságírókról is digitális másolatot készíteni?