Immár kormányhatározat is született az ország hosszú távú jövőjére vonatkozó tervezésről, a fenntartható fejlődés stratégiájának megalkotásáról. A stratégia - alapvető feladata szerint - Magyarországon úgy biztosít társadalmi jólétet, hogy a környezeti feltételek ne romoljanak, és egyúttal a gazdaság teljesítőképessége is növekedhessen. A stratégia tervezéséhez társadalmi egyeztetési folyamatra, végrehajtásához teljes körű társadalmi részvételre van szükség, elfogadásához és megvalósításának elősegítéséhez fontos a mérvadó politikai körök közötti párbeszéd. Ennek volt része a Magyarország és az információs társadalom jövőjéről tartott nyilvános vitafórum.

A stratégiai gondolkodás luxusa

Stumpf István politológus, a Századvég Politikai Iskola Alapítvány elnöke kérdéssel kezdte hozzászólását.

"Luxus-e Magyarországon jövőstratégiákról, hosszú távú jövőképekről gondolkodni, és ha igen, akkor ez kinek a luxusa? Tesszük fel ezt a kérdést azért, mert lassan lezáródni látszik a rendszerváltás első periódusa, amikor is nem arról lettünk híresek, hogy képesek voltunk a jövőben gondolkodni. Valójában még a kádárizmus utolsó időszaka is egyfajta egyéni túlélési stratégiák megalkotása volt, ami szintén nem jövőképekre szocializálta az embereket. Tehát olyan generációk vesznek bennünket körül, amelyek nem szoktak hozzá ahhoz, hogy hosszú távú jövőképekben gondolkodhatnak, és hogy ez értelmes tevékenység. Mert olyan bizonytalan volt körülöttünk minden, hogy örültük, ha a holnapig előre láttunk. Ehhez még azt is hozzátehetjük, hogy az elmúlt években, és nemcsak Magyarországon, két vastörvény érvényesült, ráadásul olyan elementárisan, olyan mélyen, ami ellen nagyon kevéssé tud tenni egy másik típusú, egyáltalán a gondolkodásmód. Az egyik törvény a rövid távú gazdasági profit maximalizálása, a másik pedig a politika világában a rövid távú szavazatmaximálás. Egyik sem arra ösztönzi az embereket, hogy hosszú távú jövőképeket alakítsanak ki.

Ugyanakkor, mégiscsak 15 évvel a rendszerváltozás után, egyfajta konszolidálódó társadalom megengedhetné magának a luxust, hogy gondolkodjon azon, milyen jövőt képzel el magának. Még ha az idő fel is gyorsult, és azt mondtuk, hogy ami 2000 előtt történt, az ma már fele- vagy harmadannyi idő alatt történik, és azok az alapzatok, amelyekre építeni akarnánk, pillanatok alatt megváltoznak. Mégis elkerülhetetlen, egyrészt azért, mert politikai kihívás előtt állunk, amit úgy hívnak, hogy Nemzeti fejlesztési terv. Hogy mi ez? Pénzlehívási technika, versengés a fejlesztési forrásokért az európai színtéren, vagy pedig egy lehetőség, felszólítás, hogy a társadalom gondolja végig, milyen adottságai, esélyei, milyen forrásai vannak, amelyekkel az európai nemzetek sorában versenyképes kíván lenni?

A probléma az a kérdés, hogy szabad-e ezt a politikára bízni. Hiszen ha azok a törvények érvényesülnek, amelyekről az előbb beszéltünk, akkor a cél nyilvánvalóan rövid távú érdekek alá rendelődik. Van-e a politikán és a gazdaságon kívüli világ olyan állapotban, amely ki tudja kényszeríteni azt, hogy ne legyen luxuscikk Magyarországon a jövőről való stratégiai gondolkodás, egyáltalán a stratégiaalkotás? Hogyan lehet ezeket az erőket megszervezni úgy, hogy bizonyos értelemben kényszerként hassanak a társadalom két nagy alrendszerére, a politikára és a gazdaságra?

Az államnak egyre fontosabb, meghatározó szerepe lesz abban, hogy az az intézményrendszer legyen, amelyik megengedheti magának a stratégiai gondolkodás luxusát, sőt nem egyszerűen megengedheti, hanem kutyakötelessége is azt tenni. A kormányzati tevékenységen, benne a közigazgatási rendszeren és annak elektronizálásán keresztül lehet elképzelni olyan típusú jövőterveket, amelyek egyfajta szocializátorként, mediátorként is megpróbálják mozgósítani, lendületbe hozni a társadalmat, a szétszórtan rendelkezésre álló tudást, és ebből egyfajta olyan jövőképet előállítani, amely egy nemzeten belül is fontos. A Nemzeti fejlesztési tervvel kapcsolatos teendőket is valamilyen módon függetleníteni kellene az aktuális pártpolitikai törésvonalaktól, s a kontinuitást politikai, szakmai, erkölcsi és más eszközökkel biztosítani."

A szerkezetváltó képesség kialakítása

Veress József európai ügyekért felelős politikai államtitkár a múltból indulva vázolta fel a jövő feladatait.

"Az első nemzeti fejlesztési terv egyik nagy tanulsága az, hogy miközben többször hangsúlyoztuk, nem egyszerűen a források felhasználására kell koncentrálni, valahogy még mindig ezt tesszük. Pedig a hatékony fejlesztéspolitika érdekében a szabályozás, a reguláció és a támogatások, a támogatási források elosztása között megfelelő összhangot kell kialakítani. Annál is inkább, hiszen a szabályozással a most valóban jelentősen növekvő fejlesztési forrásoknál is nagyságrenddel nagyobb (magángazdasági) beruházásokat, gazdasági erőforrásokat lehet befolyásolni, megmozgatni.

Amikor fejlesztési tervről beszélünk, akkor többnyire ma is oda lyukadunk, ki, hogy itt van ez a sok-sok pénz, hogyan lehetne a leghatékonyabban elkölteni, mert ez fogja majd meghatározni Magyarország jövőjét. Tisztelettel jelentem, nem ez a valós helyzet! A magyarországi magángazdaság beruházásainak alakulása, azok nagysága és minősége fogja meghatározni közvetlen és távolabbi jövőnket. Persze a magángazdaság csak akkor fejlődhet másképpen, ha a közszféra minden eleme, amely kiszolgálja - legyen az a szociális ellátó, a képzési rendszer vagy a közigazgatás -, kellően versenyképes lesz. A közszektor hatékony működése meghatározó a társadalom versenyképessége szempontjából. S bár ma még keveset beszélünk róla, az egyes cégek és térségek, sőt az egyes emberek egyéni versenyképessége szempontjából is meghatározó tényező a társadalmi versenyképesség.

Ha okosan akarunk gazdálkodni a fejlesztési forrásokkal, akkor meg kell találnunk a működő gazdasági, társadalmi rendszer(ek) szűk keresztmetszeteit, és célzottan, hatékonyan ezekre a helyekre kell koncentrálni a forrásokat. Így kibővíthetők a szűk keresztmetszetek, s ettől az egész rendszer sokkal hatékonyabban fog működni.

A másik lehetséges eredmény a szerkezetváltó képesség kialakulása a gazdaságban, a társadalomban, egy-egy régióban, térségben. A szűk értelemben vett gazdasági folyamatok alapján joggal állíthatjuk, hogy Magyarország a rendszerváltás óta helyreállítási periódusban van, és ezért viszonylag magas a gazdasági növekedés üteme. Ezt az ütemet hosszabb távon azonban csak a modernizációs folyamatok lényegét jelentő folyamatos szerkezetváltás útján őrizhetjük meg.

A sikeres fejlesztésekhez feltétlenül szükség van párbeszédre és együttműködésre. Finoman fogalmazva egyik sem erőssége ma még a magyar társadalomnak, márpedig ha ezeket a képességeket nem tudjuk belátható időn belül megszerezni, akkor nem igazán leszünk a XXI. század, de Európa nyertesei sem. A mai magyarországi politika hallatlan felelőssége tehát abban áll, hogy képes-e önmagát megújítani. Képes-e végre arra, hogy egy igen alacsony szintű "politikai showműsor" helyett valóban a társadalom, a gazdaság fejlődésének kulcskérdéseire összpontosítson, érdemi párbeszédet folytasson a civil társadalommal, elősegítse a nagyobb hozzáadott érték termelését segítő jogi, közigazgatási, társadalmi és egyéb feltételek kialakulását, megerősödését."

Gazdasági-társadalmi versenyképesség

Eszes Gábor, a Gazdasági és Közlekedési Minisztériumban a tudás alapú gazdaság fejlesztéséért felelős miniszteri biztos a tervezés problémájával kezdte hozzászólását.

"Az egyik ok, amiért nem megy jól a tervezés, az, hogy a 15 ezermilliárdot nem vagyunk képesek felfogni, akkora szám, hogy nem érezzük a felelősség súlyát. Megpróbálom másképp érzékeltetni. Osszuk el ezt az összeget először 7-tel (7 évre), aztán 365-tel. Azt kapjuk, hogy 2007. január 1-jétől minden egyes napon 5,8 milliárd forint értékű fejlesztésnek kell elindulnia. Ezt a felelősséget véleményem szerint nem érezzük, sem a politikában, sem a társadalomban. Egyebek között azért van szükség a maihoz hasonló vitákra, mert ki kell találnunk, hogy mire költjük el azt a napi 5,8 milliárdot.

Nemrégiben a Microsoft megrendezte Prágában - elsősorban az európaiak számára - a Government Leaders Forumot, ahol vezető kormányzati szakemberek beszélgettek. Az EU részéről iszonyatos félelem érződött, és a kudarc beismerése, az, hogy a lisszaboni program nem sikerült. Érződött, hogy valamit tenni kell. Ez egyértelműen a gyakorlati kérdések, a tudás aktív alkalmazása, a gazdaság versenyképességének növelése felé fordulás lenne. A végén Bill Gates tartott előadást, és amikor Európáról kérdezték, mosolyogva mondta: Európából két dolog hiányzik, a vállalkozás és az innováció képessége. Nem mondta ki, de látszott rajta, hogy teljesen nyugodt, nem kell tartania az európai konkurenciától. Nekünk viszont le kell vonnunk a tanulságot, s bátran ki kell mondanunk, hogy a gazdaság versenyképességének növelése az, aminek alapján a jólétet elérhetjük, s egyáltalán azt, hogy fejlődhetünk. Ezt még nehéz kimondani, de segít az, amiről a bevezető előadásokban is sokat hallhattunk, hogy tudniillik a mai komplex világban már nem annyira a kőkeményen, szűken értelmezett versenyképességről, hanem a sokkal többet jelentő gazdasági-társadalmi versenyképességről beszélünk, aminek nagyon sok társadalmi vonzata is van."

Infrastruktúra, igény és ismeret

Alföldi István, a Neumann János Számítógép-tudományi Társaság ügyvezető igazgatója már akkor is boldog lenne, ha a sok kis részjövőből összeálló távoli jövőnek legalább az elejét világosan látná. Ugyanakkor szeretne hinni abban, hogy ez a terv olyan alapra épül, amely elég biztonságos és stabil ahhoz, hogy megvalósítható legyen a közeljövőben.

"Lehet, hogy már az információs társadalomban élünk, de ezt Magyarországon pillanatnyilag 9 és fél millió ember nemigen tudja. Nagyon komoly erőfeszítéseket kell tenni annak érdekében, hogy a megszerezhető előnyök mindenképpen elérjék a társadalom nagy részét. Ilyen például az e-közigazgatás, amely minden embernek segítene. Azért is félek a hosszabb távú tervezéstől, mert a 2000-ben Lisszabonban megfogalmazott célok mérsékelt teljesülése óvatosságra int. Akkor 12 lakossági szolgáltatást soroltak fel, valamint további 8-at a kis- és középvállalkozásoknak. Most, 2005-ben már nagyon itt lenne az ideje annak, hogy a 9-9,5 millió ember legalább az eszközök használatát ismerje. Ez pedig jelentős és intenzív oktatási feladatokat jelent.

Szerintem az információs társadalom nagyon leegyszerűsített formában három i-ként foglalható össze: infrastruktúra, igény és ismeret. Ebből az ismeret lehet a legnagyobb hajtóerő, amelynek elsővé és vitathatatlanná kellene válnia. Ugyanis ha 20 másik téma között szerepel, akkor biztos, hogy eltűnik az egyeztetések süllyesztőjében, és fontossága csak a szlogenek szintjén marad meg."

Érdek, érvényesülés, életminőség

Dombi Gábor, az Informatikai Érdekegyeztető Fórum főtitkára azt vallja: cselekedeteinkkel tudjuk előrevinni az országot.

"Az Alföldi István által említett három i mellé én mondanék három é-t. Az érdek, az érvényesülés és az életminőség hármasa az, ami meghatározza a társadalom mozgását, nem vitatkozva persze azzal, hogy az oktatásban rejlik az a hajtóerő, amelyet akár tudatformálásnak is nevezhetnénk. Azért is tartom nagyon magasröptűnek a bevezető előadásokban elhangzottakat, mert az a jövő, amelyben nekünk meg kell határozni az NFT2-ben fejlesztésre fordítandó 15 ezermilliárd forint sorsát, máris itt van. Másrészt a feladat nagyon komoly. Magának az Európai Uniónak is van egy elváráslistája, tehát Magyarországnak hónapról hónapra, évről évre le kell vizsgáznia, be kell számolnia, hogy bizonyos feladatokat teljesített-e, bizonyos célokat elért-e, s azt milyen módon tette. Például helyesen költötte-e el a pénzt, és így tovább.

Magyarország ebben a helyzetben kényszerpályán mozog, az elvárások által vezérelt, illetve a példák által meghatározott - egyelőre negatív - kényszerpályán. Elképzelhető, hogy Magyarország jövőképe Japán tegnapja? Úgy vélem, le kell nyelnünk ezt a békát, akár az EU, akár a világ technológiai fejlődése, akár más dugja a szánkba. 2000-ben, amikor a Magyar informatikai charta megfogalmazta, hogy mit kíván a magyar nemzet, illetve a világ informatikai szakmája ahhoz, hogy Magyarország is az információs társadalom része lehessen, született egy másik anyag, amelyről nem sokat beszéltünk eddig. A Technológiai előretekintési programról van szó, amelyet lassan érdemes lenne leporolni és megvizsgálni. Akkor okos emberek, egyetemi profeszszorok, tanárok, tudósok rakták össze gondolataikat a jövőről. Van, ami megvalósult belőlük, tehát bizonyos értelemben a jövőtervezés beváltja a hozzá fűzött reményeket.

De attól óvnám a társaságot, hogy ami itt ma elhangzik, azt teljesen komolyan vegyük. Azért, mert nem hiszem, hogy ennyire tervezhető és alternatívákkal leírható lenne a jövő. Ez egyfajta mechanikus jövőképkreálás, olyasmi, mintha írnánk egy számítógépes programot, amely automatikusan újra meg újra kiadja azokat a jövőben megteendő lépéseket, amelyek éppen adekvátak az adott helyzetben. De ez nincs így, mert maga az ember hiányzik ebből a programból.

Bizonyos szempontból meghatározott a pályánk, Magyarországnak kötelessége a felzárkózás, s utána meg kell találni azt a néhány alapkövet, amelyre építkezni lehet. Például versenyképesség, esélyegyenlőség, biztonság, oktatás stb. Sajnos egy jövőképet kell meghatároznunk, még ha mellette alternatívák is vannak."

Meghatározó a félperiférikusság

Az oktatási szektort is képviselte Gáspár Tamás, a Budapesti Corvinus Egyetem jövőkutatási tanszékének egyetemi docense.

"A tudást olyan szervezett információnak tekintem, amely előrejelzésre alkalmas. Bacon tétele, miszerint a tudás hatalom, így jobban érthető: a jövőről való tudás a valódi hatalom. Ha nemzeti fejlesztésről beszélünk, máris adódik a kérdés, hogy milyen hatalmi tényezőket tudunk megmozgatni, vagyis lehet-e a jövőről tudni valamit. Egészen mostanáig a jövőkutatás határozott különbséget tett stabil és instabil viszonyok előrejelzési lehetőségei között. A korszakváltások, mint amilyen a mostani is, jellegzetesen instabil időszakok, amelyekben a tendenciaszerű előrejelzések és valószínűségek lehetősége erősen lecsökken. Továbbá én azt látom, hogy a globális gyorsulással a stabil és az instabil korszakok lényegében majdnem összemosódnak. Leegyszerűsítve: majdhogynem egy folyamatos korszakváltásba kerül a világ, és ez a bizonyos instabilitás lesz hosszú távon a stabil állapota.

Ennek módszertani következménye, hogy nem tudjuk képszerűen leírni, harminc év múlva milyen lesz a világ. Pontosabban legfeljebb egy Monet-képet festhetünk róla, de Munkácsyt semmiképpen. Tehát korlátozottan ismerjük és tudjuk elképzelni a jövőt - de ez talán nem is baj. A távlati fejlesztési tervek készítésénél a jövőről való gondolkodásnak van ugyanis egy határozott veszélye: a mostani értékek és preferenciák alapján a saját jövőnket is gyarmatosíthatjuk. Gondoskodni kell a jövő feltételeiről, de a jelent kell folyamatosan élhetővé tenni. Hagyjuk meg a következő generációknak, hogy milyen jelent szeretnének maguknak, és ne próbáljuk meg nekik előre kitalálni azt.

Az információs társadalom forgatókönyveinek kereteit az határozza meg, hogy milyen környezetben tudjuk a jövő Magyarországát elképzelni. Az egyik meghatározó tendencia a mostani korszakváltásban, hogy a világgazdaság vertikális hierarchiájában a centrumok meghatározóbbak, mint valaha. Vagyis olyan erőteret alakítanak ki, amelyben a félperiférikus vagy periférikus országok - közöttük Magyarország - mozgástere nagymértékben meghatározott. Ha információs társadalomban gondolkodunk, az e-Europe-nak akármelyik verziója a hozzá kapcsolódó jövőalternatívákkal együtt nagyon nagy százalékban meghatározó számunkra.

A másik ilyen tendencia, hogy nemcsak egy centrumnak az erőterében helyezkedik el Magyarország, hanem magának az információs társadalomnak is több modellje létezik a világban. Az amerikai vagy a japán lényegesen eltér az európaitól - szemléletében legalábbis, technológiájában csak más a súlyozás -, így Magyarország is több ellentmondásos erőtérnek az ütközőzónájában helyezkedik el. Ezek az erőterek, akár multinacionális vállalatokon, akár egyszerűen technológiai fejlesztéseken keresztül, nagyon változékonyak. Vagyis emiatt az információstársadalom-stratégia rettenetesen instabillá válik.

A harmadik eleme a mostani korszakváltásnak, hogy mindezek ellenére bármiféle fejlesztés vagy bármilyen kitörés kizárólag önerős alapon lehetséges. Nincs olyan jellegű rendszerbiztonság vagy rendszerhúzóerő, mint ami harminc évvel ezelőtt volt - az EU megszűnt "szociális otthon" lenni. Magyarország önerős törekvésének legmeghatározóbb jellege a félperiférikusság, ami egyfajta "standby" állapotot jelent: ha ezek az országok nem minden erejüket arra összpontosítják, hogy a centrum alsó harmadában megkapaszkodjanak, azaz ha a folyamatos stratégiaalkotás küzdelmét abbahagyják, akkor nagyon nagy a veszélye annak, hogy pillanatok alatt a mélyperifériára sodródnak.

Ebből következik az utolsó gondolat, hogy a nemzeti fejlesztési terv kapcsán a humán erőforrás karbantartása és fejlesztése az a bizonyos alap, amelyben lehet gondolkodni, és amelyhez lehet kötni az információs társadalmat. Vagyis a Magyarországon élő emberek fizikai, lelki és szellemi egészségi állapota, amelyet vagyonnal és műszaki technológiával felszerelve tényleg el lehet képzelni egy mindenki által kellemesebben élhető jövőt. Csakhogy egy ilyen stratégiai fejlesztésnek nagyon nagy az időigénye, és nagyon nyugodt környezetet kíván. Most egyik sem áll rendelkezésünkre, ezért az átfogó stratégia és a mindenkit bevonó mozgósítás mellett még fontosabbá válhat az, amit úgy fogalmazok meg magamnak: a csend stratégiája. Olyan tudati állapot, ahol újra feltehető a legelső kérdés: lehetséges-e a jövőről való tudás mint hatalom, ámde most nem a korszak, hanem az egyén szempontjából? Igen, lehet jövőtudást fejlesztési programokkal létrehozni, ha ez annyit jelent, hogy józan, az egyén vagy a kisebb-nagyobb közösségek jövőjéről felelősen gondolkodó emberek nyugodt, csendes, hosszú távú, 30-50 évben gondolkodó stratégiai munkát végeznek. Ezt lehet felszerelni a legkülönbözőbb információs technológiákkal."

Nincs stratégiai huszárvágás

Z. Karvalics László az Információs Társadalom- és Trendkutató Központ vezetőjeként igazán kompetensnek tekinthető e témában.

"A kontextus, amelyen belül a jövő kérdései felvetődnek, a felzárkózásé, a versenyképessé válásé. Az instrumentum, amely itt fontossá lesz, a beavatkozási, illetve változ(tat)ási képesség. Ennek a mérőeszköze, vagyis hogy a beavatkozás mennyi idő alatt fut át, mennyi idő után válik érzékelhetővé, mérhetővé, azoknak a folyamatoknak a ciklusideje, amelyekre hatással akarunk lenni. S miközben stratégiáról és jövőről gondolkodván látszatra egynemű minőségről beszélünk, valójában annak megfelelően, hogy a megváltoztatni kívánt területek mennyire eltérő változ(tat)ási ciklusidővel bírnak, a tér, amelyben igazodási pontokat keresünk, végtelenül inhomogén.

Amikor stratégiát próbálunk készíteni, valamiféle izgalmas és érzékeny egyensúlyát keressük annak, ami külső körülmények, külső esély vagy külső veszély formájában egy nálunknál sokkal átfogóbb térben történik, s ennek az izgalmas és talányos összekapcsolódását sok-sok közvetítő elemen, csatornán keresztül azzal, amit belső képességnek vagy e képesség hiányának tartunk. Ha a két komponens közül valamelyikre nagyon figyelni kell, és valahol határozottan kell állítani, akkor az nem a külső körülményekkel kapcsolatos (noha egyetlen pillanatig sem szabad felhagyni a lehetséges külső körülményekre vonatkozó forgatókönyvek keresésével). S noha úgy tűnik, kizárólag a külső tér mérheti, erősítheti meg és hitelesítheti a normatív állításokat azzal kapcsolatban, hogy a belső képességeknek milyeneknek kell lenniük, ez nem így van: a belső képességek kérdése, a valódi transzformációs erő birodalma mindennél előbbre való. Számos esetben teljesen mindegy, hogy milyen a külső forgatókönyv, majdhogynem imperatívuszként lehet bizonyos típusú belső képességekkel és az azokhoz kötődő hagyományos tervezési területekkel kapcsolatos állításokat tenni. Ha ezeken a területeken - egyfajta házi feladatként - nem sikerül beavatkozássá, politikai programmá érlelni a relatív konszenzusig fejlődő elképzeléseket, akkor tartós deficitként, akut társadalompolitikai gondként vagy elmaradásként illusztrációvá silányodnak, a hátrányos helyzet, a lemaradás egyfajta metaforáivá.

Hiába lenne tehát sikeres a környezetre vonatkozó letapogatási művelet (environmental scanning), amihez hozzá akarjuk igazítani a stratégiát, ha ugyanakkor házi feladat szintjén alapvető dolgok nincsenek jól megoldva. Ugyanis sok esetben bármilyen (külső térre vonatkoztatott) stratégiának ugyanazok a (belső) téglák lesznek az építőkövei. Házi feladatot, megoldatlan kérdést, megújításra váró területet pedig nagyon sokat látunk magunk körül. Egy József Attila-parafrázissal élve: tele vagyunk apró, maró társadalompolitikai okokkal, mint szúnyoggal a susogó füzes. Ebből az is következik, hogy le kell számolni egy illúzióval. Nincs stratégiai huszárvágás. Hiába tűnik úgy, hogy föltehető egyetlen lapra, egyetlenegy gazdasági szektorra, egyetlenegy kulturális minőségre valamely országnak a jövőállapota, nem jelölhető ki egyetlen olyan beavatkozási pont, amely aztán maga köré formálja az Egészet. Az ennek látszatra ellentmondó ťír csodaŤ is valójában kötegekben hozta a sikeres és jó döntéseket, a következetes aprómunkát, a szisztematikus építkezést, a folyamatos költségvetési támogatást bizonyos elvek és kiindulópontok mellett.

Az az ideális állapot persze, ha ezt a legalsó absztrakciós szintet meg a legátfogóbbat együtt vagyunk képesek mozgatni, de ha választani kell a kettő közül, én mégis azt mondanám, hogy akkor kezdjük itt."

Párbeszéd és cselekvés

Varga Csaba szociológus, c. egyetemi docens, a Stratégiakutató Intézet elnöke összegezte és zárta a vitát.

"A párbeszéd az párbeszéd. Gondolatértés, gondolatmegméretés, gondolatcsere. Ma többen emlegették a párbeszédet, de kérdés most is, hogy vajon azt gyakoroltuk-e? A párbeszéd egyik elemi feltétele, hogy én akarom-e, és képes vagyok-e befogadni más gondolatát, illetve a diskurzus közben képes vagyok-e felismerni, ha egy-egy gondolatom már elavult. Aki ma a vita során megszólalt, valamilyen szempontból helyeset, ám különböző típusú igazságot mondott. Mégis többször volt olyan benyomásom, hogy valamiért ezek az igazságok nem összegződnek, sőt olykor kioltják egymást. Azt is éreztem, hogy az igazságok között gyakran nincs párbeszéd.

Vajon miért? Két kollégám is azzal a javaslattal kezdte reflexióit, hogy a magas elméletek helyett inkább a gyakorlati kérdésekről folyjon a disputa. Csakhogy a párbeszédnek az is elemi feltétele, hogy a dialógus nagyjából azonos absztrakciós szinten történjen meg, illetve hogy az absztrakciós szint váltásait tudatosan végezzük. A mai vitában az elméleti-stratégiai absztrakciós szintet a hozzászólók azonnal levitték a gyakorlat szintjére, és a párbeszéd a gyakorlat nyelvén folyt. Magam a gyakorlatot nem tartom kevésbé fontosnak, mint az elméletet, de két szerény megjegyzést tennem kell. 1. Az információs kor egyik jellegzetessége nemcsak az, hogy kiemelten a tudásra épít, hanem interdiszciplináris módon elméletközpontú. 2. A jó kormányzati vagy társadalmi gyakorlat tervezése, lebonyolítása - szemben a korábbi korok modelljével - elképzelhetetlen az új elmélet megértése és alkalmazása nélkül. Ebből a két felvetésből következik, hogy a bürokratikus-adminisztratív világ számára kötelező az elméleti magasság, igényesség, absztrakciós szint. Ehhez még az is hozzátehető: az intelligens globális világmodellben valóban új követelmény, hogy a kormányzat betöltse a stratégiai-fejlesztői szerepet, de ennek érdekében a tudománnyal azonos szinten kell gondolkodnia - és cselekednie.

A második nemzeti fejlesztési terv szükségképpen hosszú távú stratégiai koncepción alapul. Ez a disputa csak részben erősítette meg azt a hipotézist, hogy erre már alkalmasak vagyunk. Nemcsak azért, mert láthatóan az is problémát okoz, hogy nem lehet egyetlen jelenben, egyetlen jövőben gondolkodni, s nemcsak azért, mert valóban egyenrangú, egymással is vitában álló jövőforgatókönyveket kell megvalósítani. Hanem például azért, mert a stabilan instabil korszakban a minimális stabilitás sem érhető el, ha az első tíz alapfogalomban nincs egyetértés.