Igen tisztelt Rektor úr, Rektorhelyettes urak, Dékán urak, Dékánhelyettes asszonyok és urak, Professzor asszonyok és urak, kedves vendégek, hölgyeim és uraim!

Mielőtt bármit is az általam választott témáról mondanék, a Corvinus Egyetem vezetőinek kell megköszönnöm, hogy a nagyon megtisztelő, díszdoktori cím adományozásával ismerték el korai egyetemi munkásságomat.

Ismételten köszönöm!

Zalai Ernő professzor - az örömteli hír közlésekor - arról is szólt, hogy ezen az ünnepi ülésen egy rövid székfoglalót kell tartanom, nos ez a feladat már komolyan elgondolkodtatott, miről is beszéljek, ami érdekli a hallgatóságot, ugyanis számos téma közül választhattam volna.

Körülbelül 15 éve vagyok nyugdíjban, aktív menedzseri tevékenységem befejeztével - némi, de nem túl hosszú töprengés után - az újságírás mellett köteleztem el magamat, közben - ezzel párhuzamosan - elkezdtem az informatikatörténeti kutatásaimat is, amelynek során - elsősorban - a hazai, valamint a világban szétszóródott magyar tudósok számítástechnikai tevékenységét és alkotásait próbáltam értékelni, összegyűjteni és feldolgozni.

Neumann János és az IAS gép

Így választhattam volna - például - a székfoglaló előadás témájaként: Neumann János tevékenységét és vele kapcsolatos technikatörténeti torzításokat, a hazai és a szomszédos (környező) országok számítástechnikájának - vagy ha úgy tetszik - informatikájának a nagyközönség által nem ismert magyar vonatkozású érdekességeit és még egy sor nagyon érdekes eseményt, de mindezt elvetettem. Úgy gondoltam, hogy a sok lehetőség közül ezúttal egyetlen személyről fogok röviden beszélni, akiről a hazai informatika- és oktatástörténetben újabban meglehetősen keveset hallunk: Kreko Béla professzorról. Ezúttal nem életrajzi adatokat szeretnék felsorolni, arra nincs időm, inkább a kettőnk közötti - egy életre szóló - kapcsolatról mondanék néhány szót.

Kreko Béla

1957-et írtunk, akkor végeztem el a Budapesti Műszaki Egyetem Villamosmérnöki Karának a Gyengeáramú Szakát, amikor kezemben a friss diplomával - még további három évfolyamtársammal, valamint négy friss diplomás matematikussal együtt - Tarján Rezső behívatott az MTA Kibernetikai Kutató Csoportjához, és rövid úton felvett azzal a céllal, hogy mi fogjuk megtervezni és megépíteni az első magyar "elektronikus, (elektroncsöves), digitális, programvezérelt, automatikusan működő számológépet". Tehát nem számító-, hanem számológépet, ezt az eszközt, amit mi meg akartunk építeni, akkor - hivatalosan - egy ilyen hosszú "szókígyóval" neveztük el. Csak később, Münnich Antal kollégánk - szenzációs nyelvújító vagy inkább magyarító ötleteként - kezdtük el a Neumann elvű berendezést számítógépnek hívni.

Tarján Rezső

A munkát elkezdtük, egyáltalán nem zavart bennünket, hogy fogalmunk se volt arról, illetve csak részleteiben ismertük, mi is ez a hosszú nevű berendezés. Csináltuk.

Az M-3

A történetet már számtalanszor megírtam, ezért itt abba is hagyom, hiszen nem az M-3-ról, az első hazai számítógépről, hanem Kreko Béláról szeretnék beszélni.

Kreko Béla nekünk Béla bácsi volt, hiszen valamivel idősebb volt nálunk, bár azonnal letegezett bennünket, a visszategezést pedig megkívánta tőlünk, ennek ellenére mi továbbra is - igaz, tegezve - Béla bácsinak neveztük, majd később hozzá öregedtünk, és így lett belőle - nekem is - Béla.

Béla bácsi, nem közgazdász, hanem matematikus volt - az MTA KKCs-ben (ha jól emlékszem) félállásban - dr. Aczél István közgazdasági osztályán dolgozott, ahol alkalmazási feladatokat modelleztek számítógépre, például szállítási, tervhivatali, árhivatali stb. számításokat végeztek. A feladatokat - elméletben - úgy dolgozták ki, mintha már elkészült volna a számítógép, pedig akkor a gépet még csak építettük. Ebben az időben számos ifjú közgazdász járt a MTA KKCs-be, akik hallottak az épülő gépről és felajánlották a közreműködésüket a leendő közgazdasági feladatok megoldásában. Nekem úgy tűnt, hogy az osztályon Béla bácsi volt az egyik, közgazdász-matematikus orákulum, aki szó nélkül, kedvvel segített az odaérkező fiataloknak a problémáik megoldásában.

Már ebben a nagyon kezdeti időszakban (1957-60) Béla bácsi többször is elfogadott beszélgetőtársnak, néha ő keresett meg, néha én - sőt munka után - többször elkísértem, élvezve oktatási eszmefuttatásait: a közgazdász-hallgatók miért nem szeretik a matematikát, pedig a matematika milyen fontos eszköz a közgazdasági feladatoknak a pontos elemzéséhez és kiszámításához.

Nem merészelném azt állítani, hogy ezeken a beszélgetéseken fogalmazódott meg először Béla bácsiban a "Terv-matematika Szak" megteremtésének a gondolata, az a modern elképzelés, hogy - a technika fejlődését követve - a MKKTE-n legyen egy új tanulási lehetőség, ahol matematikában jártas, a számítástechnikát, mint eszközt jól használó közgazdászokat képeznek.

Az MTA KKCs-ben az M-3 számítógép - ahogyan az Esti Hírlap erről tudósít - 1959.január 21-én készült el. Megint csak röviden említem meg azt a fantasztikus érzést, ami akkor töltött el, amikor az első feladat 30 művelet/mp-es "szédítő" sebességgel lefutott számítógépen, ekkor mi - valóban - azt gondoltuk, hogy mi vagyunk a tudomány koronázatlan királyai.

Még építettük a számítógépet, amikor az eszembe jutott, hogy mindazon csodálatos és egyedülálló tapasztalatokat, amiket a gép építése során megszereztem, közre kéne adni, és tanítani kéne a Budapesti Műszaki Egyetemen. Nekiültem és néhány hónapi munkával - kézzel - megírtam egy sok-sok oldalas kéziratot, amiben minden akkori ismeretet - saját tapasztalatot és hézagos irodalmi ismereteket, amiket a számítógépről szereztem - megpróbáltam feldolgozni. Talán 1960-ban készült el az agyag, egy soklapos kézirat, amivel először az Alma Materemet, a Műszaki Egyetemet kerestem fel. Az akkori rektor megnézte a vaskos, teleírt és rajzolt köteget, majd azt mondta, nagyon barátságosan: "Jegyezze meg fiatalember, ez egy komoly egyetem, itt csak komoly műszaki ismereteket tanítunk!" Szinte kidobott. Utána az ELTE-n próbálkoztam, ott az volt a válasz: "... mi csak matematikát oktatunk, ez pedig nem matematika!"

Amikor már minden oktatási álmomról lemondtam, akkor mutattam meg a "művemet" Kreko Bélának, aki valami olyasmit mondott, hogy "... hát erről van szó, ez kell nekem!" Azonnal bevitt László Imre rektorhelyettes úrhoz, aki - szinte meg sem nézte csodálatos munkámat (amiért némileg meg is sértődtem) - és nagyon barátságosan azzal bocsátott el: "... ezen az egyetemen annyi marhaságot tanítunk, eggyel több, nem számít!" Kinevezett a matematika tanszékre - Kreko Bélához - adjunktusnak.

Utána a történet már egy tündérmese. Megbeszélések Kreko Bélával és a hozzá csatlakozott munkatársakkal (elnézést kérve nem sorolom fel a neveket), az első órák, a gondosan kiválogatott - első, nagyon okos és tehetséges - hallgatók, az óráim utáni érdeklődő kérdések, egyáltalán nem a más egyetemekről és főiskolákról ismerős bliccelős, hanem alkotó hangulat.

Ráadásul az egyetemi jegyzeteket kiadó szervezet is megkeresett és hamarosan a kétkötetes jegyzetemet is a kezemben tarthattam. (Sajnos, a magam példánya - a költözések során - eltűnt, mit nem adnék, ha valakitől egy megmaradt példányt megkaphatnék.) Élvezettel jártam be az egyetemre, már alig vártam a napot, amikor a számítógépről a hallgatóknak beszélhetek.
Itt kell megemlékeznem egy tévedésemről is. Mi, az első számítógépek mellett dolgozó matematikusok és mérnökök - Béla bácsi is - azt vallottuk, hogy minden számítógép melletti szakembernek - legyen matematikus vagy közgazdász - ismernie kell a számítógépnek a logikai, sőt az áramköri működését is és nem csak a programozást vagy a modellkészítést. Ebben volt valami, ugyanis a korai gépeknek nagyon kicsi volt a kapacitása (a mi első számítógépünké 1 kszó, azaz kb. 5 kByte!), ezért rövid és hatékony programokat csak némi műszaki ismeret birtokában lehetett írni.

Az M-3. Előtte Dömölki Bálint és Kovács Győző

Ezért a magam előadását is úgy állítottam össze, hogy a tervmatematikus hallgatóknak meg kellett tanulniuk - többek között - az áramköri ismereteket, a műszaki és a matematikai logikát, sőt a logikai áramköröknek a működését is. Talán öt-hat évig tarthatott ez a korszak, amikor a tudomány és persze az oktatás is rájött arra, hogy - ha úgy tetszik - a számítástechnikának számos külön ága, vagy fejezete létezik, előbb szétvált a hardver, a szoftver és az alkalmazás (szervezés), ami - ettől kezdve - háromféle ismeretet jelentett, mindegyik önálló tudománnyá alakult, ennyi "tudás" pedig már nem fért el egy ember fejében. Azóta persze a számítástechnika - ma inkább informatika - még tovább fejlődött, gondoljunk csak a szoftvertechnológiára, az adatbázisokra vagy éppen az internetre, de mondhatnám a számítógépes grafikát, a számítógépes zenét, és a többi önálló - számítógépes - résztudományt. Ezek és a többi - informatikán belüli tudományág - ma már az informatikának az önálló fejezetei, amelyekre a szakemberek külön-külön specializálódnak.

Mi akkor még nem így gondolkoztunk.

Azután - sok évvel később - némi kárpótlást kaptam régi tévedésemért. Évekkel később megkeresett néhány volt hallgatóm, akik elmondták, amikor az egyetem elvégzése után elhelyezkedtek, és az intézményük számítógépet vásárolt, ők voltak a gép megvételekor a kulcsfigurák, miután kiderült, hogy mint terv-matematikusok, nem csak a matematikához, a közgazdaságtudományhoz, de még a számítógép-technikához (hardverhez) is értenek.

Térjünk vissza Béla bácsihoz. Talán nekem említette meg először, hogy megpróbálja megszerezni az országba érkező harmadik, URAL 2 számítógépet és megteremteni a második hazai egyetemi számítóközpontot. (Az csak egyéni szerencse, hogy az első, szegedi - részben egyetemi - számítóközpont felszerelésében is részt vettem.) Nálunk - az akkor MTA Számítóközpontban - már működött a második URAL 2, így Béla bácsi engem kért fel a MKKTE számítóközpontjának a fizikai kialakítására, a munkatársaimmal együtt a számítógép összeszerelésére, majd később - néhány hónapig, amíg nem tudott új szakembereket felvenni - az üzemeltetésére is.

Az URAL 2

Még talán néhány eseményt említhetnék életünk közös szakaszából.

Az egyik a már említett szegedi számítóközpont és Kalmár László professzorral, valamint Muszka Dániellel való együttműködésünk. Szegeden képezték az első programtervező matematikusokat, akiknek a számítástechnikai gyakorlatait Muszka Dániel irányította. Nagy megtisztelésnek tartottam, hogy a tervmatematikusoknak írt tankönyvemet használta fel a számítástechnika oktatására. Igaz - ebben a műfajban - más tankönyv akkor még nem volt. Erre a tudás-transzferre Béla bácsi is büszke volt.

A másik esemény Grigorje Moisil román matematikus professzor, akadémikushoz fűződő kapcsolatom volt, amit ugyancsak Kalmár Lászó professzornak, Muszka Dánielnek, valamint a terv-matematikai szaknak - áttételesen Béla bácsinak - köszönhetek. A hatvanas évek elején Tihanyban volt egy matematikai konferencia, ahol Moisil professzorral találkoztam. Abban az időben úton-útfélen a tervmatematikus szakkal dicsekedtem, igyekeztem ennek az újszerű - matematika-közgazdaságtan-számítástechnika tartalmú oktatási rendszernek - híveket és dicsőséget szerezni. Moisil professzorral is hosszan beszélgettünk erről a szakról, sőt az egyetemi jegyzetemet is elkérte, voltak magyar munkatársai - mondta - majd lefordítják, és elvitte. Hamarosan megjött a meghívásom Bukarestbe, hogy kezdjem el a számítástechnika oktatását - az M-3 példáját használva - a matematika tanszék keretében, úgy, ahogyan azt Budapesten, a MKKTE-n is tartottam. Az egyik MTA KKCs-s munkatársammal - Molnár Imre - utaztam el a bukaresti egyetemre, ahol néhány hétig az MKKTE jegyzetemből okítottuk a hallgatókat. Nem sokkal később Moisil professzort kiutasították Romániából, így megszakadt a kapcsolatom a bukaresti egyetemmel is.

A harmadik esemény nem is volt esemény, ugyanis a prágai Károly Egyetemről keresett meg egy magyar nemzetiségű tanár, akivel hosszan beszélgettünk a számítógépekről, a terv-matematika szakról, valamint az előadásaimról, ha jól emlékszem, egyik előadásomra is bejött, majd elvitte a jegyzetemet azzal, hogy kiadják. Azóta nem hallottam róla.

Végezetül, összefoglalva az elmondottakat.

Kreko Béla - véleményem szerint - ma is emblematikus figurája a Corvinus Egyetemnek, hiszen a terv-matematikai szak megalapításával, a számítástechnika oktatásának a kezdeményezésével Magyarországon az egyik első alkalmazója volt a neumanni gondolatnak, hogy a matematikának és a gépi számításoknak szoros kapcsolata van a közgazdaságtannal, a közgazdaságtani rendszerek - matematikai módszerekkel és számítógépekkel - jól kezelhetők, azaz kiszámíthatók.
Innen már csak egy kis lépést kellett tenni annak felismerésére, hogy a magyar oktatási rendszerben is helye van a matematikát és a közgazdaságtant jól ismerő hallgatók számítástechnikai képzésére is, sőt egy számítógépre, amivel a megtanult matematikai és közgazdaságtani törvényszerűségek alapján a konkrét feladatokat meg lehet oldani, és ki lehet számítani.

Oktatástörténeti tény, amit nem szabad elfelejtenünk, hogy számítógépes ismereteket Magyarországon - valamennyi egyetem közül először - Kreko Béla kezdeményezésére - a MKKTE-en tanítottunk.

Ma már mindez természetesnek tűnik, az ötvenes-hatvanas években (néhány évvel előbb a kibernetika és a számítástechnika még imperialista áltudománynak volt kikiáltva) - talán nem túlzás - forradalmi tettnek számított.

Egy utolsó - befejező - történet.

Talán valamikor a hetvenes években történt, egy oktatási konferencián vettem részt Amerikában. Ott hallottam egy előadást, ami arról szólt, hogy a matematika és a számítástechnika milyen fontos eszköze a közgazdaságtannak, amit a közgazdász-hallgatóknak az egyetemen kell tanítani.

Az előadása után megkerestem az előadót, és elmondtam, hogy van egy Kreko Béla nevű matematikus Magyarországon, aki mindezt az ötvenes-hatvanas években már kitalálta, sőt létrehozott egy terv-matematika szakot is a Marx Károly Közgazdaságtudományi Egyetemen, amin - számítógépes ismereteket - heti rendszerességgel, én is tanítottam.

Később visszahallottam, azt mondta a barátainak: "... találkozott a konferencián egy magyarral, akitől egy dajkamesét hallott, de a történetet ő - természetesen - nem hitte el."

Hírünk a világban.