A dolog lényege egy nagyon vékony cső, fény és szakmai ismeretek - erről, pontosabban az optikai kábelekben rejlő lehetőségekről ismertetett alapvetés értékű tanulmányt 1966-ban a Standard Telecommunicatons Laboratories két fiatal kutatója: Charles Kuen Kao és George Hockham Londonban, az Institute of Electrical Engineers munkértekezletén.

Mint a BBC internetes honlapján közölt megemlékezésben olvasható, az optikai kábelek olyan átlátszó üveg- vagy műanyag rudak, amelyekből nyújtással rendkívül hosszú, rugalmas, az emberi hajnál vékonyabb szálakat állítanak elő.

Ezek a szálak teljes belső visszaverődésnek nevezett folyamat útján továbbítják az információkat. Az módszer lényege az, hogy az információkat fényimpulzusokká alakítják át, és azok olyan szögben száguldanak végig az optikai kábelen, hogy a fénysugár - tehát az információ - teljes egészében, veszteség nélkül jut el a kábel túlsó végéig.

1966 előtt a száloptika kommunikációs célokra való felhasználása igen korlátozott volt. Az üzenetek (információk) csak néhány métert tudtak megtenni a maguk teljességében, mert utána a fény egy része már elveszett a szálból, azaz megkezdődött a gyengülésnek nevezett folyamat, amelynek mértékegysége a decibel/kilométer. Egy decibelnyi gyengülés azt jelenti, hogy a jelerősség 20 százalékkal csökken.

A kezdetben alkalmazott optikai szálakkal ezért lehetetlen volt a nagy távolságú kommunikáció, Kao és Hockham tanulmánya nyomán azonban megváltozott ez a vélemény. Azok az optikai szálak ugyanis, amelyeket ők tanulmányoztak, 1 gigaciklus mennyiségű információt voltak képesek továbbítani: annyit, amennyit 200 tévécsatorna vagy 200 ezer telefonvonal tud.

Először az általuk alkalmazott optikai szálakon is kilométerenként ezer decibel volt a jelveszteség, ami azt jelentette, hogy néhány méter megtétele után a jelerősség az
eredetileg útnak indítottnak a felére csökkent.

Az áttörés később azáltal következett be, hogy Kao rájött: a fényerő csökkenés nem törvényszerű, nem az üveg természetes tulajdonságai okozzák, hanem az anyagban lévő tökéletlenségek miatt következik be. Ha ezeket sikerül kiküszöbölni, vagyis az üvegszál minőségét (tisztaságát) tökéletesíteni, akkor a fényveszteség 20 decibel/kilométerre csökken, s így már elhárul számos, az optikai információtovábbítás útjában álló akadály.

A világ "ráharapott" erre a felismerésre, de csak négy évvel később, 1970-ben jött el a nagy pillanat, amikor is a Corning Glass Works bejelentette: sikerült annyira tiszta optikai szálat előállítania, amellyel lehetővé vált áttörni a kritikus határértéken, vagyis a kilométerenkénti 20 decibeles jelveszteségi szinten.

A következő években egyre tisztább optikai kábeleket hoztak létre, ezzel együtt újabb és újabb jelátviteli módszereket alkalmaztak, aminek eredményeként az információkat mind nagyobb távolságokra sikerült eljuttatni. Az 1970-es évek végén Nagy-Britanniában a távközlési cégek megkezdték az országos hálózatok létrehozását, majd újabb néhány év elteltével megindult a tenger alatti kábelek elhelyezése is.

Egyes kutatók már azokban az évek azzal számoltak, hogy a száloptikás kábelek hamarosan rohamosan elterjednek, ez azonban csak az 1990-es években következett be.

Az ilyen kábelhálózatok minőségének és számának hirtelen növekedése a kilencvenes évek elejétől soha nem tapasztalt módon változtatta meg az egész telekommunikációs ágazatot. Ennek egyik leglátványosabb és legdrámaibb gyümölcse az internet használatának kibontakozása és viharos gyorsaságú elterjedése lett az egész világon.