Amerikában egy cég úgy vélte, hogy erre a kiskapus játékra biztos üzletet is lehet alapítani. A kidolgozott módszer az interneten megkeresi a "dolgozat" részeinek mintáit, majd szinte soronként képez egy elemző hisztogramot, hogy hány százalékban lehet eredeti az adott szakasz a delikvens "megoldásában". "Kapacitásuk" több ezer oldal naponta. Létesítettek egy hálószemet , ahol példákat láthatunk, és alkalmasint meg is lehet rendelni a puskázási ellenőrzést.

Hogy ez kinek éri meg? Annál nincs nagyobb balhé, mintha kiderül, hogy a bíráló nem fedezi föl, hogy csúnya plágiumról van szó, nem eredeti ötletről. Ezért első sorban egy bíráló hívhatná segítségül a szolgáltatást. Ha a zsebe elbírja, mert lehet, hogy a leves többe kerülne, mint a hús, hiszen a bírálatért adott tiszteletdíjak nem éppen alacsonyak. Lehetne még érdekelt a dologban a "dolgozat" alapján diplomát kiadó intézmény, de az oktatási intézmények világszerte nincsenek úgy "eleresztve", hogy ilyesmire adjanak ki pénzt. Hogy a hazaiakról és a hazai bírálati díjakról ne is beszéljünk. Mellesleg az országot is leégetheti egy ilyen plágiumbalhé. Pláne szériában!

Egyébként a hallgatók viselkedése az UCB-n és az MIT-n állítólag drámaian javult már csak attól a tudattól is, hogy dolgozataikat szúrópróbaszerűen plágiumvizsgálatnak vethetik alá. Mert azért a hallgatónak sem kis malőr, ha rajtakapják, nemde? A cég mindenesetre elindította módszerének szabadalmaztatását.

Végezetül egy kis hazai zenei sztori a plágiumhoz kapcsolódóan. Ferencsik János, a Operaház nagy karmester-egyénisége betanította egy próbán legújabb darabját. A parkettről ilyen morgások hallatszottak: "Ez Vivaldi." "Ez Mozart." Mire Ferencsik leintette a próbát, és így szólt az ő népéhez: "Uraim! Már mind a 12 hangot megírták. Folytassuk!" Na, ennyit a plágiumról. Már minden létező ábécé minden létező betűjét megírták. Hát még ezer év múlva!