Anikó szavaiból már akkor sejteni lehetett, hogy itt nem másról, mint netszerelemről van szó, és ezt megerősítette az az e-mail, amit kétévnyi hallgatás után kaptam tőle, immár Amerikából:

"Kedves Andrea! Mostani 'életjelem' oka kettős. Két boldog eseményről szeretnélek tájékoztatni. Az első: megtörtént személyes találkozásunk Alannal, jelenleg nála tartózkodom Los Angelesben, és boldogok vagyunk együtt!

A második: megjelent, és többek között az Amazon.comnál is kapható könyvünk, amely elmeséli kapcsolatunk első három hónapját és azt, hogy hogyan írtuk meg az interneten keresztül közösen "Fall in Budapest" című forgatókönyvünket, amelyből reményeink szerint film is készül majd itt, Hollywoodban. Minderről részletesebb és színesebb információt lehet találni a www.9TimeZones.com webcímen, ami egyben könyvünk címe is."

Az amerikai-magyar e-mail kooprodukcióról számos online és offline újság, köztük a Wired Magazin is hírt adott. Alan több cikkben is megírta az interneten keresztüli közös alkotással kapcsolatos élményeit, gondolatait. Ezúttal a történetet magyar vonatkozású oldaláról mutatjuk be, Anikóval természetesen - hogyan másképp? - e-mailen keresztül született az alábbi interjú.

- Ha visszapörgetjük az eseményeket, akkor pontosan három évvel ezelőtt ismerkedtél meg Alannal az interneten. Mit kerestél a neten, és hogyan akadtál éppen Alanra?

- Annak a számítástechnikai cégnek, ahol 1996-ban dolgoztam, közvetlen internet- és intranetkapcsolata volt a világ minden pontján fellelhető leányvállalataival. Az internet használatát tanulgatva sokat szörföztem erre-arra, így jutottam el egyik felfedezőutam alkalmával egy érdekesnek tűnő ismerkedőhonlapra, ahol mindjárt az első sorban a következő hirdetésen akadt meg a szemem: "182 cm magas, sportos testalkatú, szőke, kék szemű, 45 éves, nem dohányzó, elvált amerikai férfi keresi levelezőpartnerét a világ minden részéről". Mosolyognom kellett a hirdetés szövegén, mivel úgy éreztem, mindenben (kivéve a nem dohányzást és a válást) pontos ellentéte vagyok a hirdetés feladójának; alacsony, nem sportos, barna stb. Hirtelen ötlettől vezérelve válaszoltam neki. Kihasználva az ellentétek adta lehetőséget, úgy írtam le magam, mint az ő hirdetésének karikatúráját. Elküldtem a levelet, és őszintén megvallva nem is számítottam arra, hogy válasz érkezik rá.

- Tudod-e, miért éppen téged választott Alan a jelentkező levélírók közül?

- Alan elmesélte, hogy feladott hirdetésére rengeteg levél érkezett hozzá, de úgy tűnt számára, hogy a válaszolók legtöbbjének nem kenyere az írás, ami neki lényeges szempont volt. Rólam nem igazán tudta megállapítani, szeretek-e és tudok-e írni, de mivel néhány évvel ezelőtt kétnapos villámlátogatást tett Magyarországon, ahonnan szép emlékeket vitt haza, érdekesnek tűnt számára a lehetőség, hogy barátságot kössön egy magyar hölggyel.

- Megjött hát a válasz, és nemsokára már naponta váltottatok e-maileket, aminek végül ez a több száz oldalas könyv lett az eredménye. Vajon mi sarkallt benneteket ilyen rengeteg levél megírására?

- Először nagyon meglepett, hogy választ kaptam. Természetesen azonnal írtam én is, majd 24 órán belül ismételten megérkezett az ő válasza. Napról napra így jöttek és mentek az e-mailek. Kezdetben a kíváncsiság vezetett minket, hogy többet és többet tudjunk meg egymásról, s ahogy egyik e-mail követte a másikat, kis lépésekkel közelebb kerültünk egymáshoz, majd írásaink megtöltődtek viccelődéssel és játékkal, s közben már komoly dolgokról is véleményt cseréltünk. Tehát azt mondhatjuk, egyik e-mail "szülte" a másikat. Közben lassan láthatóvá vált mindkettőnk számára, hogy nemcsak az írás élvezete mozgatott minket, legalább annyira fontos volt a mindig ugyanabban az időben érkező válasz is. Ez valamilyen biztonságféle érzést nyújtott mindkettőnknek. Ha valamit megígértünk egymásnak (pl. egy későbbi választ egy adott dologra), odafigyeltünk, hogy pontosan be is tartsuk azt. Így az idő múltával kölcsönös bizalom kezdett kialakulni közöttünk, ami szerintem rendkívül fontos nem csak a cyberlife, hanem a valós élet minden területén is.

- A levélváltás komoly fordulatot vett, amikor egy hónapos ismeretség után Alan felvetette a gondolatot, hogy közösen írjátok meg a budapesti '56-os eseményeket felidéző forgatókönyvet. Mesélj egy kicsit arról, hogyan született meg ez az ötlet.

- Nagy meglepetésemre Alan volt az, aki rákérdezett az '56-os eseményekre. Egyáltalán nem gondoltam, hogy egy amerikai állampolgár 10 280 km távolságról tudhat valamit az akkor hazánkban történtekről, és hogy egyáltalán érdekesnek tartja. Ő akkoriban küldte el egyik novelláját, a "Last Lesson"-t, ami édesapjának állít emléket, és ami nagyon meghatott. Viszonzásul én is megpróbáltam felvillanó gyerekkori emlékeim képeit csokorba szedni. Belemerültem az írás élvezetébe, a forradalom eseményeire egy 5 éves kislány szemével néztem vissza. Egy pillanatig sem gondoltam, hogy ilyen frenetikus hatással lesz Alanra az írásom. Válasza tele volt elragadtatással, részint írói "tehetségem", részint emlékeim iránt, amelyekről azt gondolta, hogy érdemes lenne sok emberrel (főleg amerikaiakkal) megosztani. Ekkor határozta el, hogy írni fog erről, méghozzá velem közösen.

- Ekkor tehát elkezdődött egy komolyabbra forduló levélváltás, ami már nem csupán szórakozás, de munka is volt számotokra. Hogyan folyt mindez?

- Nagyon kellemes és rendkívüli három hónap volt a forgatókönyv megírása. A távolság ellenére úgy tűnt, hogy állandóan együtt vagyunk. Egy-egy jelenet megírása vagy részbeni megírása után Alan azonnal küldte nekem az anyagot. Így napjában többször is fordultak az e-mailek. Sokszor "vitatkoztunk" egy-egy esemény alakulásán. Volt, amikor Alan véleménye győzött, de több alkalommal az én érveim bizonyultak erősebbnek, és ennek megfelelően módosította a szöveget. Mindig nagyon megható volt számomra, amikor a következő e-mailben "visszaköszöntek" az én szavaim. Ezek kedves emlékek, mint ahogy azok a rövid telefonbeszélgetések is, amelyek egy-egy sikeres jelenet megírását követően zajlottak le közöttünk, hogy élőben is megosszuk egymással az örömöt.

- Végül hogyan oszlott meg a munka kettőtök között? Te is írtál önállóan jeleneteket, vagy csupán állandó "tanácsadóként" működtél közre?

- Csupán egy rész kifejezetten az én "művem": a temetői jelenet. Alan nagyon óvatosan csupán az angolságomat korrigálta, hogy - ahogy ő fogalmazott - a jelenet ne veszítse el költőiségét.

Sokat segítettem Alannek a helyszínek kiválasztásában, hiszen a film cselekménye mindvégig Magyarországon játszódik. Érdekesek voltak azok a vitáink is, amikor próbáltuk összeegyeztetni a karaktereket és a párbeszédeket úgy, hogy azokkal majd mind az amerikai, mind a magyar közönség azonosulni tudjon. Mindketten a saját környezetünk ízlését próbáltuk előtérbe helyezni. Ezen túl Alan képviselte a leendő producerek érdekét is, többször figyelmeztetett arra, hogy a történetnek muszáj happy enddel végződnie, ez Hollywoodban alapkövetelmény...

- Mi lesz a Fall in Budapest című forgatókönyv sorsa? Hogyan látjátok az esélyét annak, hogy ténylegesen film készüljön belőle?

- A forgatókönyv szerzői- és tulajdonjoga - ahogy Amerikában lennie kell - bejegyzésre került. És mi mint aggódó szülők kicsiny gyermeküket kísértük figyelemmel forgatókönyvünk útját a különböző versenyeken, ahová beneveztük. Két versenyben is jegyzett eredményt ért el, az egyikben (1997 Writers Network) negyeddöntős, a másikban (SCRNWRiT First Draft Script Writing Contest - az eredményhirdetést ld. MovieBytes.com) döntős helyezést ért el! Több ügynök mutat komoly érdeklődést iránta, de Hollywoodban igen megfontoltan, a megfelelő pillanatot kivárva kell dönteni.

- Hogyan élted át a forgatókönyvírás hónapjait, hogyan zajlott akkoriban az életed?

- Minden gondolatomat a forgatókönyv és természetesen Alan kötötte le. Alig vártam, hogy hazaérjek a munkából, és azonnal kezdtem az írást. Így természetesen más nem létezett számomra. Emiatt nem tettem le a mérlegképes könyvelői tanfolyam vizsgáit, amik ugyanabban az időben lettek volna. Választanom kellett - Alan nem tudott erről -: a vizsgák vagy a forgatókönyv. A forgatókönyvet választottam. Gondolom, sok ember számára ez buta és meggondolatlan döntésnek tűnhet, de közel 30 évi kötelességtudás után (gyereknevelés, lakás, és mindez egyedüli kivitelezésben) úgy éreztem, egyszer talán dönthetek úgy is, hogy ezúttal ne a szükségszerűség legyen a meghatározó, hanem az, amit a szívem diktál. Alan csak hónapokkal később szerzett tudomást döntésemről, és büszke volt rá, hogy a forgatókönyvet és őt választottam.

- Milyen jelentőséget tulajdonítottál ennek a munkának? Egyáltalán, munka volt számotokra, vagy szórakozás, netán egy kísérlet?

- Egy teljesen új terület volt számomra. Nemcsak az internet adta lehetőségek miatt, hanem azért is, mert kipróbálhattam magam egy teljesen új területen, amit egy kicsit közel állónak éreztem magamhoz, az írás világában. Eközben persze mind a ketten tudtuk, anélkül, hogy beszéltünk volna róla, hogy ez a közös munka-szórakozás közelebb hoz bennünket egymáshoz. Jobban meg tudtuk ismerni egymást azáltal, hogy a forgatókönyv karaktereiről beszélgettünk, és alakítgattuk jellemüket. Ez egyben feltárta a másik számára saját jellemünket is.

- Én már olvastam a könyvet, amelynek első részében az egymást naplószerűen követő levelek, második részében pedig a forgatókönyv teljes szövege kapott helyet. Feltűnt, hogy a Te leveleid nem szerepelnek, kettőtök kapcsolatának története csupán az Alan által megfogalmazott levelek egymásutánjából bontakozik ki. Miért maradtak ki a könyvből az általad írt e-mailek?

- Annak ellenére, hogy korábban már tanultam angolul (főleg egyénileg), mivel alig használtam, nagyon passzív volt a tudásom. Így egy kb. 8-10 mondatos válasz megírása órákat vett igénybe, bújtam a szótárt, és úgy kerestem ki a megfelelő kifejezéseket, szavakat. Természetesen angolságom minden erőfeszítésem ellenére sem volt igazán oxfordi szintű. Tehát ahhoz, hogy a könyvben én is "személyesen" megjelenhessek - és soraim olvasása élvezetes lehessen az angol nyelvterületen -, teljesen át kellett volna írni e-mailjeimet. Ehhez a nyelvtudásom még később sem volt megfelelő szinten, és Alan úgy érezte, ha ő ültette volna át szavaimat megfelelő szintű angolra, sok minden eltűnt volna abból, ami eredetileg én voltam. Így tehát csupán Alan narratívnak tűnő mondataiból lehet látni és érezni a másik fél személyiségét, gondolatait. Ez a megoldás teljes egészében Alan érdeme, de nekem is tetszik.

- Milyen érzések és várakozások nőttek benned, ahogy láttad, milyen rengeteg időt és figyelmet szentel neked Alan a távolból?

- Mintha mindennap randevúra mentem volna, amikor Alan e-mailjeit vártam. Ez nagyon kellemes érzés volt. Ennek ellenére egy kicsit mindig a fejemben motoszkált annak a lehetősége, hogy ez akármikor abbamaradhat. Talán azért is nem engedtem el ezt a gondolatot, hogy megóvjam magam az esetleges csalódástól. Úgy éreztem, hogy elsősorban a forgatókönyvnek köszönhetem a kitüntető figyelmet. Őszintén szólva, nem tudtam, mi következik azután, ha befejeztük. Azt hiszem, az ilyen kapcsolatokban az óvatosságra intő gondolatoknak a nagy bizalom ellenére is meg kell maradniuk a felekben ahhoz, hogy ne éljenek át később esetleg kínzóan fájdalmas időket.

- Biztosan Alan is érzékelte, mekkora figyelmet szentelsz neki, hiszen a részedről ez a kommunikáció az idegen nyelv miatt sokkal nagyobb energiabefektetést igényelt.

- Nem, Alan eleinte nem tudta, hogy számomra mekkora energia- és időráfordítást igényel az írás. De amikor egy hónap elteltével már otthonról tudtam elküldeni e-mailjeimet (addig az időpontig otthon megírtam a válaszaimat, diszkre másoltam, és a munkahelyemről postáztam őket), az időpontokból világossá vált számára, hogy késő éjszakába nyúlóan fenn voltam, hogy válaszomat el tudjam neki küldeni. Mindig is nagyra értékelte, hogy az ő anyanyelvén beszélgetünk, de amikor tudomására jutott, hogy részemről ez nem volt olyan egyszerű dolog, még értékesebb lett számára a kapcsolatunk.

- Mennyire sikerült az angoltudásodat Alan segítségével továbbfejleszteni?

- Eleinte tényleg keményen megdolgoztam azért, hogy megértsem őt - szerencsére Alan mindig igyekezett egyszerű szavakkal kifejezni magát, és amikor bonyolultabb kifejezést használt, zárójelben mindig magyarázó szöveget is mellékelt. Aprónak tűnő figyelmesség, de végül is sok mindent elárul róla. Természetesen a megértésnél még keményebb munka volt, hogy válaszolni tudjak. Alapjában ez mind szórakozás, élvezet volt számomra. Azután az idő múltával a szótárt már nem nyitogattam olyan szorgalmasan, és amikor egy-két hónap múlva szombat esténként órákat beszélgettünk az IRC-n, már nem is volt szükségem rá. Tehát a válaszom egyértelmű. A jelenlegi angoltudásom Alannak köszönhető.

- Egy idő után már rendkívül intenzívvé vált a kapcsolatotok. Nem hiányozott a személyes találkozás?

- Természetes, hogy a "lélek-jellem" megismerése után egy személyes találkozás igénye is napirendre került. Eleinte próbáltuk áthidalni a kérdést fényképek küldésével, de ez talán még jobban fokozta a személyes találkozás utáni vágyat. Ehhez azonban a vágynak mindkettőnkben azonos hőfokúnak kellett lennie. Őszintén megmondva, Alan volt az, aki félt a találkozástól. Válása fájó sebeket hagyott benne, és félt egy újabb csalódástól. Ami engem illet, én elfogadtam ezeket a nyíltan nem igazán kimondott érzéseit, félelmeit. Nem akartam kierőszakolni semmilyen találkozást. Véleményem szerint, amit csak erőszakkal tudunk megszerezni az életben, az nem fog örömet szerezni hosszú távon.

- Mikor döntötted el mégis, hogy kiutazol hozzá?

- Tavaly, év vége felé egyik IRC-beszélgetésünk alkalmával ismét szóba jött a találkozás kérdése, és nagy örömömre Alan úgy gondolta, hogy elérkezett az idő! Tehát nyári vakációként augusztusra beterveztünk egy két-három hetes látogatást Los Angelesbe.

- Milyen emlékeket őriztek a találkozásotok napjáról?

- Kb. 18 órai utazás után érkeztem meg Ferihegyről a Los Angeles-i repülőtérre, ahol kis híján elkerültük egymást Alannal. Ott álltam egymagamban az utcán a poggyászkocsimmal, és éppen ott tartottam, hogy itt az idő "pánikolni", amikor megpillantottam egy szakállas alakot szaladni felém. Ő volt az: az én amerikaim. Kezében egy ajándékcsomaggal és arcán boldog mosollyal csókolt kezet, de végül is nem tudta megállni, hogy át ne öleljen, és egy kedves, könnyű csókkal ne illesse a fejem búbját. A gyönyörű csokor vörös rózsa lakásában az éltető vízben várakozott türelmesen, hogy megérkezzem, és jelenlétével elmondja a személyesen addig ki nem mondott szavakat: "Szeretlek Anikó!" A kocsiban, útban "hazafelé" tisztáztuk, hogy mi volt a "probléma" megérkezésem körül. Ez nem ment könnyen, hiszen a nagy nyüzsgés, az egzotikus házak és növények, a kocsik tömkelege, az egymás felett futó autópályák látványa igencsak elvonta a figyelmemet. Lényeg, hogy egy félreértés miatt több kilométert kellett futva megtennie, hogy időben átérjen arra a pontra, ahová megérkeztem. Ahogy azonban később beismerte, nagyon megérte rohanni. Már messziről felismerte magyar partnerét, és az életben még gyönyörűbbnek találta, mint a fényképeken. :-)

- Hogyan készültetek fel a találkozásra?

- Alan egyszerűen pezsgővel, rózsával és csokoládészivarral. Én pedig 18 órai utazás után próbáltam vonzó és kellemes benyomást kelteni. Tréfán kívül, ha az érzelmekre gondolsz, a válasz talán az, hogy nem vártunk egymástól semmi különöset, semmi rendkívülit - úgy gondoltuk, lehet a találkozásunkból barátság vagy mély érzelem, mindkét esetben kaptunk volna valamit az élettől.

- Hogy érzed magad odakint, és mivel telnek a napjaitok?

- Alannak van egy kedves öröklakása Glendale-ben. Ez a hely kb. 10 kilométerre van Hollywoodtól. Úgy egyheti együttlétünk után Alan felajánlotta-kérte, ha én is úgy gondolom, maradjak itt vele. Így most már lassan három hónapja élvezzük az élet azon szépségeit, amelyeket a napos, mosolygós és számomra még mindig kissé egzotikus Los Angeles tud nyújtani. Sokat kirándulunk, sorra látogatjuk az érdekes helyeket a környéken (Hsi Lai buddhista templom, Twenty-nine Palms kősivatag stb.), finomakat eszünk (ld. Drive-Thru Donut), és lassanként egymáshoz csiszolódunk. Közben dolgozunk azon, hogy megteremtsük jövőnket. Los Angeles nagyon érdekes város. Tulajdonképpen nem is egy várost, hanem egy városláncolatot kell elképzelni. Hollywood része ennek a városláncolatnak - érdekes érzés látni egymás után a híres filmgyártó vállalatok neveit. Én szerencsés vagyok, mivel Alan néhány barátja a show-businessben dolgozik, így belülről is láthattam, hogyan készülnek a műsorok. Egy Jay Leno-show felvételén is jelen lehettünk, ami szinten érdekes élményt nyújtott. Emberek tömkelege érkezik az ország minden részéből, és áll hosszú-hosszú órákat sorban - van, hogy egy egész napot is -, hogy bejuthasson egy-egy felvételre, ami egyébként ingyenes.

- Terveztek-e egy közös látogatást Magyarországra?

- Tele vagyunk tervekkel, elképzelésekkel, és nagyon reméljük, hogy ezeket sikerül megvalósítanunk. Alan szeretné megismerni a családomat, így jövőre tervezzük az utazást, amikor már vége a télnek, és amikor azok a helyek, ahol a forgatókönyv eseményei játszódnak, teljes nyári szépségükben tudják magukat megmutatni. Addig is minden tőlünk telhetőt megteszünk azért, hogy a könyv ismertté váljon, minél több olvasónak nyújtson kellemes időtöltést, a forgatókönyv pedig eljusson a megfelelő producer kezébe, és filmvászonra kerüljenek az általunk megálmodott budapesti jelenetek.