Mivel a Modem idők riportere, Varga G. Gábor egy kicsit másként szeretett volna foglalkozni a Kieselbach-Prím-Origo árveréssel, mint ahogyan a magyar sajtó egésze tette, kérte, hogy az árverés szervezői adják ki a regisztrációs adatokat. Ő nem a szervezőkkel, hanem a győztessel akart interjút készíteni. Természetesen az árverés alapvető etikai normái az ilyen információ továbbítását az adott személy beleegyezése nélkül nem teszik lehetővé, ám levélben megkerestük főhősünket, s László, aki azért így is kérte, hogy nevét se a rádió ne kürtölje világgá, se mi, vállalkozott arra, hogy válaszol a Modem idők kérdéseire. A szó az övé, így nézett ki az első online képaukció a legsikeresebb résztvevő szemszögéből:

- Az interneten találkoztam először a Prím Online és a Kieselbach Galéria aukciós kiírásával. Kíváncsi természet lévén felkerestem az oldalt, s ott olyan képekbe botlottam, amelyek megtetszettek. Az ember alapvetően szeret rivalizálni, a viszonylag alacsony kikiáltási árak mellett úgy tűnt, érdemes próbálkozni a licittel, s bizonyos képeknél beszálltam a játékba.

- Gondolt arra, hogy Ön viszi el a képeket, illetve a tíz közül négyet, vagy csak a játék kedvéért kezdett licitálni?

- Először talán a játék kedvéért, de ahogy emelkednek a licitek, úgy az ember egyre kevésbé képes kontrollálni önmagát. Az egyetlen dolog, ami ilyenkor határt tud szabni, az a pénztárca tűrőképessége. Reménykedtem benne, hogy egy, esetleg két képet én fogok elvinni, de arra álmomban sem mertem volna gondolni, hogy mind a négy általam kiválasztott képet sikerül megszereznem. Az egyik Faragó Antal Pezsgőző nő című képe, ez tetszett a négy közül a legjobban. A festményeket befektetésnek szánom, de ez a kép annyira megtetszett, hogy valószínűleg nem fogom kiadni a kezemből. Az árverés legkomolyabb tétele Rippl-Rónai József Zorka papája című színes ceruzarajza volt. Ez érte el a legmagasabb leütési árat, ha még néhány licit érkezett volna az utolsó percekben, akkor valószínűleg kiszálltam volna. Az a bizonyos pénztárca-tűrőképesség már súrolni kezdte a határát.

- Egy hagyományos árverésen az ember megérintheti a képet, látja élőben, ott, helyben licitál, és néhány óra alatt megvan az egész. Az online aukció ellenben több napig tartott...

- Az ember jobban át tudja gondolni, hogy meddig tud és hajlandó elmenni egy-egy tétel esetében. Bár az is igaz, hogy az internetes licitálásnak megvan a veszélye, hogy aki végül elviszi a képet, az nem ugyanaz a személy, mint ami a regisztrációból kiderül... Soha életemben nem voltam árverésen, sőt mindig is hidegen hagyott.

- A rendes árveréseknek pedig van egy sajátos hangulatuk...

- Az online árverésnek is van hangulata, csak másmilyen. Az utolsó egy-két órában már nagyon izgalmas volt a licit, megfejelve azzal, hogy ha az ember modemmel internetezik, időnként leszakad a túlterheltség miatt. Én egy és negyed órával a licit zárása előtt leszakadtam a hálózatról, és az újraindítás után negyedóráig foglalt volt az internetszolgáltató vonala.

- Elképzelem a hangulatot... Otthonról licitált?

- Eleinte a munkahelyemről, ahol állandóan nyitva volt egy külön böngészőablak, így folyamatosan követni tudtam az eseményeket. Mivel az árverésnek hétvégén volt vége, így otthon folytattam a licitet.

- A családja drukkolt Önnek?

- Nem, nem is nagyon tudtak róla, mit csinálok a képernyő előtt...

- Pedig ha a felesége tudta volna, hogy éppen néhány százezer forinttól szabadul meg...

- Az utólag észlelt jelekből nem úgy tűnt, mintha bármiféle gondot okozott volna a dolog...