Az elsőként 1947. december 16-án bemutatott új eszköz jóval gazdaságosabban és megbízhatóbban végezte el a jelerősítés és -továbbítás feladatát, mint elődei a vákuumcsövek, ráadásul kisebb helyen is elfért. Nem sokkal utóbb William Shockley kifejlesztette az első bipoláris tranzisztort (BJT), amely aztán a későbbi fejlesztések alapja lett. A felfedezés az első néhány évben nem kavart túl nagy port, az ’50-es években azonban az első tranzisztoros rádiók megjelenésével minden megváltozott. Az eszköz először a szórakoztató elektronikát forradalmasította, de kulcsszerepet játszott az űrhajózásban is. A legkomolyabb áttörés ugyanakkor kétségtelenül a tranzisztoroknak azzal az előre nem látott tulajdonságával függ össze, hogy méretük gyakorlatilag a végtelenségig csökkenthető. Ez pedig addig elképzelhetetlen távlatokat nyitott a számítástechnikában, szünet nélkül egyszerre látványosan gyorsabbá és olcsóbbá téve a termékeket.

Gordon Moore, az Intel egyik alapítója 1965-ben megjósolta, hogy az egy adott méretű áramkörlapkán elhelyezett félvezető-komponensek – vagyis tranzisztorok – száma évente megkétszereződik, és ez meglepő módon egészen pontos prognózisnak bizonyult. 1975-ben Moore két évre módosította a duplázódási periódust és az iparág azóta is, több mint három évtizede tartja ezt az ütemet. Pedig többször is azt jósolták, hogy a miniatürizálás nem folytatható egy bizonyos határon túl – az áramkörök kialakítására használt litográfiai eljárás ugyanis sokak szerint nem lett volna képes az alkalmazott fény hullámhosszánál kisebb komponensek létrehozására. Ezért először az 1 mikront, majd a 250 nanométert jelölték meg ilyen fizikai határvonalként, végül azonban a ’90-es évekre mindkettőt sikerült áttörni. Jelenleg a fémből készült áramkör-kapuknak köszönhetően már 45 nanométeres technológiával készülnek a legújabb csipek, és a mértékadó jóslatok szerint a Moore-törvény legalább 2020-ig, az atomi nagyságrendek eléréséig érvényben maradhat.