„Pest-Budai Múzsa”: ezzel a címmel láttam meg egy kis kötetet az egyik Múzeum körúti antikvár kirakatában. A borító színes, de a benne lévő metszet-másolatok csak fekete-fehérek. Versek Budapestről, különböző évszázadok költőitől. Nem is a tartalom az érdekes, megleptek a betűsorok. A szövegek bizonytalanul imbolyognak, rendszertelenül töltik meg a megsárgult lapokat. Nem az az íráskép, amit a nyomtatókból kiáramló szövegektől megszoktunk.
Erről az jutott eszembe, nem ártana néha azon eltöprengenünk, hogy jó abc-vel dolgozunk-e? Mert mi történik? Sietve bekapcsoljuk a komputert, majd felpattan a szövegszerkesztő. Egy újabb rutinos mozdulattal nevet adunk a fájlnak, s már írjuk vagy kopizzuk is be a szöveget. Nem érzékeljük, hogy a betűk, amelyek előttük sorakoznak a monitoron, olyan szabályosak, olyan rendezettek, hogy nem is írásképet adnak, hanem gépi karakterhalmazokat. Csak a jelek látszanak, az ember nem, aki alkotta a text-struktúrákat. Ez írás-matéria, olyan szervezett és tiszta, mint egykoron az agyagtáblák. Kemencékben égették ki a szövegeket, ugyanezt tesszük mi is, a printerben lézerrel perzseljük a betűket papírjainkra.
Úgy érzem, az a virtuális massza, tudás-láva, amit naponta izzítunk és lecsapolunk számítógépeinken, ma még csak fényt termel, meleget alig-alig gerjeszt. Pedig épp az ellenkezője lenne identikus. Elég csak felidézni, hogy a latin és görög tudós-mesterek ugyanúgy forgatták a tekercseket, ahogy mi pörgetjük a szövegeket. A monitoron nem lapozunk, hanem görgetünk, folyamatosan haladunk a textúrában, és vitathatatlanul így tettek antik elődeink is a kódexek, vagyis a könyvformátum megjelenése előtt. Azok a papiruszon egymás alá húzott sorok pedig nemcsak hőt, de valóságos szellem-kánikulát okoztak, ma is keressük azt a forróságot…
A Pest-Budai Múzsa kötetecskében az egyik vers a „negédes” szót használja. A szövegszerkesztő nem tud hozzá szinonimát. Karakterben én sem tudnék, de betűben gondolkodva lehetne sziporkázni, sisteregve villódzni, mint a napokban a csillagszórók…
Kerekes Pál