Az IC ötletét két úttörő, a Texas Instrumenstől ismert Jack Kilby és a későbbi Intel társalapító Robert Noyce valósította meg, aki ekkor még a Fairchild Semiconductor fejlesztési részlegén dolgozott. Az első chip megszületésekor még senki nem gondolta volna, milyen mélyreható változásokat indít majd el a találmány, ami azóta egy évi 300 milliárd dolláros iparág alapja lett. 1960-ban a számítógépek még mindig szoba méretűek voltak, és nem volt ritka a még a tranzisztor előtti korra jellemző elektroncsövek napi használata sem. Egy ilyen akkori szuperszámítógéppel könnyedén elbánna egy mai PC, és a kapott teljesítményért a 10 millió dollár körüli árcímkét is minden bizonnyal sokallnánk. Az ötvenes években feltűnt tranzisztorok használata még mindig meglehetősen esetlen és drága volt, így logikus lépés volt a tömörítés. Kilby a 2000-es Nobel-díj átvételekor tartott beszédében nem titkolta, hogy már 1958-ban is a méret csökkentése, a fokozott megbízhatóság és az alacsony előállítási költségek voltak a mozgatórugók.

A Fairchild egyébként ekkoriban már gyártott szilícium alapú tranzisztorokat, ám egyenként kivágta őket a gyártólapból, és külön egységenként árulta azokat. A nagy ötlet megvalósítása azonban már kevésbé emelkedett, a több különálló fejlesztő bonyolult találmányjogi vitákba bonyolódott a várható jogdíjak miatt, olyannyira, hogy egy ideig úgy tűnt, meg sem kezdődhet egyhamar a tömeggyártás. Az kilátásban levő üzletből remélt bevétel azonban lassan megolajozta a jog fogaskerekeit, és 1964-re az első IC-k már feltűntek a végfelhasználóknak is, hiszen megjelentek az első Texas Instruments kézikalkulátorok. Ami ez után következett, azt már mindannyian többé kevésbé ismerjük, a kishelyre olcsón bezsúfolt tranzisztorok néhány speciális felhasználási terület kivételével elbántak az elektroncsővel, majd részben szülőjükkel, a tranzisztorral is, és megszülethetett az immáron elfogadható árú és méretű számítógép, amit a kor szemszögéből érthetően a ma már kissé furcsa személyi számítógép, vagyis PC nevet kapta.