A legtöbb adatvédelmi megoldás alapja az, hogy bonyolult matematikai kódokkal védik a fontos információt, ezek azonban megfelelő technológiai háttér, szaktudás és idő birtokában feltörhetők. A kvantum-titkosítás viszont a középiskolai tananyagban is szereplő Heisenberg-féle határozatlansági relációt használja ki: ennek lényege, hogy egy részecske, jelen esetben foton változóit egyszerre tetszőleges pontossággal megmérni lehetetlen. A mérésnek további határt szab az atomi vagy még kisebb részecskékre érvényes másik szabály is, amely azért nem engedi meg a pontos mérést, mert bármilyen mérési módszer megváltoztatja az adott részecske változóit. Ezekből eredően a kvantum-titkosított információ vagy eleve nem feltörhető, vagy pedig az erre irányuló kísérlet olyan hatással van a rendszerre, hogy a beavatkozó személy azonnal lelepleződik. A kvantumtitkosítás alapjait 25 évvel ezelőtt fektette le Charles Bennett az IBM-től, illetve a Montreali Egyetemen dolgozó Gilles Brassard, azonban akkoriban még nem voltak érettek a technikai feltételek a megvalósításra.

A szóban forgó kísérlet során kettő, egy Bécsben és egy a 200 km-re lévő St Pöltenben elhelyezett csomópont között továbbítottak kvantumtitkosított adatokat szabvány optikai kábelen. Eközben egy feltörési kísérletet is demonstráltak, amelynek során a fotonok mozgása mérhetően megváltozott, így a rendszer automatikusan lezárt. Az érzékenység ugyanakkor egyáltalán nem jelent sebezhetőséget; hasonló esetben ugyanis az adattovábbítás azonnal más csomópontokra kerül át, valahogy úgy, mint a mobilhívások esetében, ha valamiért kiesik egy adótorony. Ez már csak azért is fontos, mert az adatforgalom fennakadása akár néhány óra alatt milliós veszteséget okozhat bankoknak, biztosítóknak vagy más társaságoknak és szervezeteknek.