A fenti kérdésre sokan, sokféle választ igyekeznek adni, de egy dologban lényegében azonosak az álláspontok: az elmúláshoz fűződő viszonyunk is alapvetően megváltozott az információrobbanás korszakával. Ha valaki még az internet előtt távozott az élők sorából, hátramaradt szerettei egy sor tárgyi emlék révén igyekeztek őrizni az emlékét. Elővettek megsárgult dokumentumokat, kifakult képeket, ezáltal idézve fel közös élményeket, közben pedig a létező automatizmusra bízták a hagyaték rendezését: ha maradtak az elhunyt után anyagi javak, azok a törvényes úton jutottak el az örökösökhöz, függetlenül attól, hagyott-e végrendeletet valaki vagy nem. Ezt a fájdalmas, de egyszerű képletet változtatta meg az internet, amikor az online jelenlét révén kinek-kinek létrejött a fizikai mellett a digitális énje is: blogot írt, online közösségek fórumaiban nyilvánult meg, tudósított a Twitteren, videóit a YouTube-on, fotóit a Flickren osztotta meg. Mindez (is) ő volt egykor, de vajon mi lesz a sorsuk a hozzá kapcsolódó információknak halála után?
Egy hazai blog a témával kapcsolatban az Entrusted nevű oldal statisztikáit idézi, egyúttal ismertetve a Facebook elhunytakra vonatkozó szabályait. Eszerint a világ legnagyobb közösségi oldalának felhasználói közül 2011-ben mintegy kétmillióan mondanak majd búcsút mind a fizikai, mind pedig a virtuális világnak. Az oldal szabályzatának megfelelően ha valaki pár hónapon át nem jelentkezik be, az ismerősei üzenetet kapnak, amely felajánlja, hogy töröljék az ismerőst a kapcsolataik közül, és küldjenek búcsúüzenetet az üzenőfalára. (Persze ha valaki eltérő okból nem látogatja az oldalt, pusztán "ottfelejti" a digitális identitását, e hírekről értesülvén igencsak frászt kaphat.)
A szabály révén a való világban ténylegesen meghalt felhasználó törölhető a virtuális élők sorából is. Az elhunyt ismerős profilját egy űrlap kitöltésével lehet jelenteni a Facebooknak, az esetleges otromba viccelődésért viszont szigorú büntetés, kitiltás jár.
Gondozni az online hagyatékot
Mindez azonban csupán egyetlen eleme bármelyikünk online létének (illetve nemlétének). Nemrégiben a The New York Times igen terjedelmes cikkben annak nézett utána, miből áll(hat) össze valakinek az online hagyatéka, és annak gondozására milyen elképzelések születtek eddig.
A riport többek között egy kansasi fiatalember példáján keresztül elemzi, miért merőben mások azok a teendők, amelyek egy váratlanul elhunyt hozzátartozó online létének rendezéséhez kapcsolódnak. Mac Tonnie hétköznapi foglalkozást űzött, de igen intenzív életet élt az interneten: Posthuman Blues néven blogot írt, folyamatosan és aktívan használta a Twittert, a Flickrt, a YouTube-ot. Aztán egyszer csak - 34 éves korában - a szíve váratlanul felmondta a szolgálatot. Digitális utóélete jól példázza: létezik ugyan lehetőség arra, hogy megőrizzünk valamit (online) életünkből, de még az ő esetében sem beszélhetünk teljes értékű megoldásról.
A halála után is aktív accountja (hozzáférési jogosultsága) révén fennmaradt az engedély arra, hogy a Flickr portálra feltöltsön (valaki) jó néhány - akár több ezer - képet. Ám mióta a jogosultság lejárt, a képek többségét már megtekinteni sem lehet. Néhányat közülük feltehetően kigyűjtöttek a haláláig vezetett blogjáról, más képek pedig talán megvannak a laptopján, szülei viszont nem tudják, hol is kellene keresniük azokat. Ugyanakkor valamennyi képet vissza tudnák állítani, ha a posztumusz accountot meg lehetne újítani.
De sem erre nincs mód, sem pedig arra, hogy törlődjék a jogosultság, mégpedig ugyanabból az okból: senki sem ismeri az elhunyt fiatalember Flickr-jelszavát, amelyet a Yahoo kezel.
Saját blogjához a Google ingyenes Blogspot szolgáltatását vette igénybe (ebben az esetben nem kell fizetni a frissítésért, igaz, nincs is garancia arra, hogy mennyi ideig marad fenn a felhasználói hozzáférés). Valamennyi frissítéshez, változtatáshoz vagy pusztán a fenntartáshoz az a jelszó kellene, amelyet senki sem ismer. Illetve: a Google a birtokában van, és ki is adja a hozzátartozóknak, ha hitelt érdemlően bizonyítják, hogy a felhasználó valóban elhunyt, és halála esetére nem rendelkezett eltérő módon a jelszó kezeléséről.
Mac Tonnie blogja ma is megtalálható, és a másfél évvel ezelőtti halálakor született kommentárok - illetve az, hogy online környezetében miként tudatosult halálának híre - továbbra is olvashatók. Megindító a kommentekből sugárzó közösségi gyász érzése, ugyanakkor mélységesen elszomorító látni a részvétteljes üzenetek között a levélszemét-robotok által küldött, holmi olcsó csizmák megvételére buzdító hosszú linkeket.
Ha valaki egy fizikai valójában megragadható hagyományos fényképalbumot vagy naplót örököl, akkor a működő automatizmus révén jogot nyer a hagyaték gondozására - de ha valamely, a digitális ént rögzítő emlékhez szeretne hozzáférni, egy sor választással és kihívások sokaságával szembesül. Ezeket pedig sokan a legszívesebben elkerülik.