Az ideális látogatót egyébként onnan lehet megismerni, hogy a kiállítás megnyitója után előveszi az otthon alaposan előkészített műanyag zacskóját, majd abba rejti az első prospektusokat, szórólapokat, matricákat, árlistákat és akciós kínálatokat, s teszi ezt egészen addig, amíg nem talál olyan standot, ahol reklámszatyrot is osztogatnak vásári emléktárgyként. Ezt követően már abba kerül a rengeteg makulatúra, ha pedig megtelik, többnyire egy újabb szatyrot keres, és minden kezdődik elölről.
Az ideális látogató délután egy és kettő óra között fárad el először, leül a pavilon előtti fűbe, alkalmi ismerőseivel vagy régi barátaival megvitatja a látottakat, eközben lángost vagy pizzát eszik, hozzá pedig fehéren habzó sört iszik - persze csak akkor, ha elmúlt már 18 éves, de az ideális látogató általában több évvel a nagykorúság előtt van, tehát marad a félliteres kólánál. Az ideális látogató kíváncsi, tanulékony, és rengeteg prospektussal tér haza, amelyek nagy részét elolvassa, megtanulja, azután ágynak dől, és informatikáról álmodik.
Persze kétfajta ideális látogató van, eddig az első csoportot jellemeztük, a második csoportba azok sorolhatók, akik alig negyedórát töltenek az előre kiválasztott standon, a vizit tizenharmadik percében elővesznek egy aranycsíkokkal díszített márkás töltőtollat, a következő minutumban pedig aláírják azt a szerződést, amellyel többmilliós (esetleg milliárdos) üzlet megkötését szentesítik.
A kiállítók e második csoportba tartozó látogatókat valamiért jobban kedvelik, noha titkon tudják, hogy ez a látogató az első csoportba sorolt érdeklődőből fejlődik ki, az evolúcióhoz évek szorgos munkája szükséges, és soha sem lehet tudni, melyik mai tizenévesből "képződik" az a fajta látogató, akinek zsebében ott lapul majd az a bizonyos aranycsíkos töltőtoll.