Azért, hogy az élet ne legyen ilyen egyszerűen fekete-fehér, és hogy határozott álláspontunkat kissé megingassuk, egy nagyon egyszerű, de talán annál meggyőzőbb alapvizsgálat eredményét szeretném az olvasóval elöljáróban megosztani.

Más okunk is van azonban arra, hogy foglalkozzunk ezzel a problémával, ugyanis az elmúlt időben nagyon sok olyan véleménnyel, megállapítással találkoztunk - a legkülönbözőbb fórumokon és saját ismeretségi körünkben -, amelyekből kiderült, hogy elég nagy a tájékozatlanság és a tanácstalanság ezen a téren.

E vélekedések legfontosabb jellemzői:

- Az új CD-meghajtó nem olvassa el két lemezemet, pedig a hároméves régi CD-meghajtó sem hibázik azokon.

- A CD-meghajtó nem olvas el minden lemezt.

- Melyik a legmegbízhatóbb olyan CD-meghajtó, amelyet érdemes megvenni, és minden lemezt elolvas?

- A CD-meghajtó az írt lemezek egy részét csak nehezen olvassa.

- A CD-meghajtó a zöld színű, házilag írt lemezeket nagyon bizonytalanul olvassa.

- Venni szeretnék egy CD-meghajtót, de csak akkor, ha biztosan elolvassa minden lemezemet.

- Én csak a Plextor, a Sony és a Panasonic CD-meghajtóiban bízom, a többi szóba sem jöhet.

- A CD-meghajtó leáll nagyobb időigényű szoftver - például MS Office 97 - installálása közben.

- A CD-meghajtó beolvassa a FAT-et, másolás közben mégis leáll.

- A CD-meghajtó minden fájl másolása előtt sokat várakozik.

- Az új 40-szeres CD-meghajtó bizonytalan és hangos, bezzeg a 6-szoros Mitsumi hangját még pár év után sem lehet hallani.

Talán egyelőre ennyi elég is lesz a lebilincselő szemezgetésből. Az azonban már látszik, hogy számos tisztázatlan probléma van, és a helyzet is meglehetősen kaotikusnak tűnik.

Miért nem tudja a CD-meghajtó lemezeink egy részét olvasni?

Szeretném leszögezni, hogy az alábbiakban ismertetendő kísérletsorozattal senkire nem szeretném a témával kapcsolatos gondolataimat ráerőltetni, de talán nem mindenkinek van meg a lehetősége arra, hogy akárcsak egy egyszerűbb vizsgálatot is több CD-meghajtón elvégezzen, és ennek eredményeként megpróbáljon kissé tisztábban látni a vizsgált ügyben.

Egy jelenséget, egy sokak által lelkesen propagált össznépi hiedelem alapjait - illetve alaptalanságát - szeretném műszakilag alátámasztva bemutatni, ami annak köszönhető, hogy a kísérletek és a tesztek elvégzésére, illetve lefuttatására igen sok időt és energiát fordítottam. Igen nagy szerepet játszott a kísérletek elvégzésében, hogy az interneten a téma iránt érdeklődők tollából számos olyan (sokszor minden műszaki minimumot nélkülöző) megállapítást találtam, amit - mint utólag kiderült - a szerzők nem igazán voltak képesek egzakt módon alátámasztani. Ez önmagában még nem zavart volna, de napról napra tapasztalni kell, hogy a tévhitek terjednek, és egyre többen azonosulnak azokkal gondolkodás nélkül - pedig talán nem feltétlenül kellene.

Lássuk a medvét!

Lássuk, mégpedig a következő előítéletes mottó alapján: "Olyan CD-meghajtó nem létezik, amelyik minden létező lemezt el tud olvasni!"

Üzembe helyeztem egymás után, ugyanabban a PC-ben - tehát azonos körülmények között - két, elvileg hibátlan, de eltérő típusú CD-meghajtót: egy 40-szeres, etalonnak szánt vadonatúj Sonyt és egy használt, de gyakorlatilag új állapotú, 20-szoros sebességű, Lite-On márkájú CD-ROM-olvasót.

A hardveres, illetve szoftveres feltételek azonossága ideálisan biztosított volt mindkét meghajtó számára.

Ezután következett egy nem várt meglepetés: 10 véletlenszerűen kiválasztott és beszámozott CD-t egymás után elolvastattam a meghajtókkal. Az egyszerű feladat az volt, hogy mindegyik lemezen előre meghatározott állományt kellett a szerkezeteknek egy merevlemezre átmásolniuk. (Talán fontos megemlíteni, hogy mindkét CD-meghajtó DOS alatt a saját gyári driverével dolgozott.)

Az eredmény a következő volt: a vadonatúj Sony azzal debütált, hogy a 10 lemezből nem tudta hibátlanul elolvasni a 2-es, a 7-es és a 10-es számú lemezt. Ezzel szemben a Lite-On márkájú készülék a 10 lemezből nem tudta hibátlanul elolvasni a 4-es és a 9-es számú lemezt, de mindegyik korongot, amelyről a Sony egyáltalán nem vett tudomást, gond nélkül elolvasta. Amennyiben indokolt volt az előbb furcsállani a dolgot, akkor most úgy tudunk konzekvensek maradni, ha most is elcsodálkozunk. Van is miért!

Rövid előzetes konklúzió

A 10 CD-ROM között tehát egyetlenegy sem volt, amelyet valamelyik CD-meghajtó nem tudott elolvasni, amiből azt a következtetést lehet levonni, hogy a CD-lemezek legalább valamilyen szinten hibátlanok, esetleg nem teljesen rosszak, és semmi közük a furcsa eredményhez.

A másik kézenfekvő következtetés az lehet, hogy a Lite-On CD-meghajtó jobb, mint a Sony, hiszen az csak 2 lemezt nem tudott elolvasni a 10-es csomagból.

Mindkét CD-meghajtót alávetettem egy-egy azonos lemezzel történő RANDOM (véletlenszerű adatolvasási) tesztnek, amely azt szimulálja, hogy a lemezen véletlenszerűen elküldi az olvasófejet a CD legkülönbözőbb adatállományaihoz, miközben számolja e ciklusok számát, külön kijelezve a hibás próbálkozások mennyiségét is.

A hibás próbálkozás a teszt szerint az, amikor adott időn belül nem tudja a CD-meghajtó az adatokat azonosítani. A vizsgálatot egy eredeti gyári és egy írt CD-lemezzel végeztük el, hogy az "igazságos képviselet" biztosított legyen.

Eredmények

A Sony a gyári CD-lemez esetében 5000 olvasási ciklusból 23-szor tévedett, míg a Lite-On 41-szer, a Sony az írt CD-lemez esetében 5000-ből 31-szer hibázott, a Lite-On pedig 49-szer.

Fel kell hívni azonban a figyelmet arra is, hogy egy RANDOM teszt soha többet nem ismételhető meg azonosan, hiszen a teszt természetéből adódóan nem fordulhat elő még egyszer, hogy a CD-lemez azonos állományai kerüljenek ismét olvasásra az említett 5000 ciklus alatt, így az összehasonlítás sem lehet teljesen makulátlan, hiszen bár a gombaszedés ugyanabban az erdőben történt, ám eltérő helyszíneken.

Nagyon fontos még, hogy a teszt szerinti tévedés nem feltétlenül azt jelenti, hogy a CD-meghajtó egyáltalán nem tudja elolvasni az adatokat, hanem azt, hogy egy teszt által meghatározott idő alatt nem történt meg az adatok beolvasása, azaz a CD-meghajtó a megengedettnél hosszabb ideig elidőzött az ominózus helyen.

Mi következik ebből?

Egyértelmű, hogy jobb és megbízhatóbb a Sony, mint a Lite-On, hiszen mindkét esetben kevesebbet tévedett.

Más megközelítésből: mindkét meghajtó "hibás", hiszen mindkettő számszerűen is sokat tévedett - ugyanis akkor lehetett volna a CD-meghajtókat hibátlannak tekinteni, ha a tévedések száma mindkettőnél nulla lett volna.

Az írt lemezen bizonytalanabbul olvasható az adatállomány mindkét CD-meghajtó esetében, hiszen mindkét CD-meghajtó ezeken tévedett többet.

Le kell szögezni, hogy egyelőre még nem érdemes a leírt konklúziókkal érdemben és véglegesen foglalkozni, főleg pedig vitatkozni, hiszen később kiderül, hogy majdnem mindennek az ellenkezője is igaz lehet a valóságban, ami a végső következtetéseket illeti - tehát egyelőre ne tekintsük kőbe vésettnek az eddigi konklúziókat.

Azon azért már most érdemes elgondolkodni, hogy a leírt eredményben mi a logika. Van-e egyáltalán? Hol van itt az igazság, és mi a magyarázat a leírtakra?

(Annyit előre elárulok, hogy - véleményem szerint - nincs értelme ott logikát keresni, ahol országos szinten is káosz hatja át a műszaki feltételeket. Márpedig, mint később kiderül, sajnos erről is szó van! Gondolok itt az országba bekerülő - részben hamisított - számítástechnikai alkatrészek és kapcsolódó egyéb termékek minőségére, azok "igen szigorú" belső ellenőrzésére és a foganatosított jobbító intézkedésekre. Tudom, hogy egyesek talán nem értenek egyet a fenti megfogalmazással, de ha egy országba bekerülhetnek - mint ahogy az megtörtént - mondjuk olyan 486-os és 586-os alaplapok, amelyek cache-moduljai tenyérnyi helyén olyan műanyag hasábok kelletik magukat, melyekbe a látszat kedvéért csak a lábak vannak befröccsölve, akkor hasonló átverés talán nem zárható ki teljesen az említett termékek esetében sem.)

Na már most, ebben a fázisban is felmerülhet bárkiben, hogy vajon milyen érdemi következtetést lehet levonni egy olyan kísérletből, amely két CD-meghajtón és 10 CD-lemezen alapul?

Előre egyetértve az esetleges hasonló vélekedésekkel, magam is szükségét látom annak, hogy egy kicsit tegyük bonyolultabbá a kísérletet és a vizsgálatot. Ott tartunk, hogy 10 CD-lemez és 2 CD-meghajtó még talán nem elegendő bizonyos megalapozott következtetések levonásához.

További finomítások

Szeretném tehát tovább pontosítani a dolgot 50 CD-lemez és 22 különböző CD-meghajtó munkára fogásával. Csak a korrektség kedvéért jegyzem meg, hogy egyes CD-meghajtótípusokból egyszerre több példány is rendelkezésemre állt, ami összességében 22-nél lényegesen több olyan CD- meghajtót jelentett, amely valamilyen formában szintén a tesztelés részese volt.

Ezekkel azonban már lehet valamit kezdeni a felvetett téma körbejárása érdekében!

A vizsgálatok a CD-meghajtók minőségét, szerkezeti felépítését, zaját, olvasási képességét, megbízhatóságát, a legjellemzőbb hibákat és azok javíthatóságát célozzák meg. A felsoroltakon kívül azonban néhány érdekes jelenség is megismerhető.

(Felvetődhet az a kérdés is, hogy mi köze mindennek a CD-meghajtók olvasási képességéhez. Körülbelül annyi, mint mondjuk egy harmadéves leendő mérnök fizikavizsgáján annak, hogy 32 fizikai tétel hibátlan levezetését tudnia kell ahhoz, hogy sikeres vizsgát tehessen. Erre igen gyakran az a reagálás, hogy a leendő mérnöknek is ostobaság átrágnia magát a 32 tételen, mikor két hét múlva úgyis el fogja felejteni. Ez bizonyára igaz, viszont azt nem felejti el soha, hogy milyen logikai trükköket, praktikákat kellett kitalálnia, átélnie a siker érdekében. Na, ez az, ami megmarad, és csak annak marad meg, aki ezt egyszer végig tudta csinálni. Ez az, amiből egész életében profitálhat a legkülönbözőbb területeken. Most egy ilyen területnek lehet tekinteni az itt ismertetendő problémát.)

A CD-meghajtók megítélésekor sem lesz hasztalan és nyomtalan az, ha akár közvetetten is kialakulnak bizonyos kapaszkodók az otthonosabb eligazodáshoz és a helyes következtetések levonásához, hiszen talán már eddig is lehetett látni, hogy nagyon összetett problémáról van szó.

(Lapunk köbvetkező számában a CD-olvasók tulajdonságainak részletes elemzése és a teszt öszszefoglalója olvasható.)

A CD-korongok

A kísérletek elvégzéséhez mindenképpen megbízható CD-lemezekre van szükség, ezért azokat lehetőségeim szerint válogattam. Ezek között úgynevezett gyári, de írt CD-lemezek is voltak.

A lemezek kiválasztásán és minőségén nagyon sok múlik, hiszen nem mindegy, hogy milyen szabvány szerint készültek, milyen a technológiai kivitelezésük, és milyen állapotban vannak. Természetesen az alapanyag is nagyon fontos.

A mérőlemezek

Szeretném azonnal leszögezni, hogy teljesen korrekt vizsgálatot csak olyan lemezekkel lehet elvégezni, amelyek gyári mérőlemez-minőségűek. Az ilyen lemezekre az jellemző, hogy szabványos és tesztelésre alkalmas speciális adatállományokat tartalmaznak többszörösen ellenőrzött formában. Ilyen lemezek birtokában nincs szükség arra, hogy több lemezzel foglalkozzunk egyszerre, hiszen etalonként egy-kettő is elegendő belőlük.

Ilyen méregdrága mérőlemezem sajnos nincs, de jó tudnunk, hogy ilyen kellene ahhoz, hogy a lemezek miatti olvasási problémákat gyakorlatilag kizárhassuk.

A leírtakból talán következik, hogy milyen humoros lehet, amikor valaki bizonytalan eredetű lemezeire hivatkozva, azokat etalonnak tekintve minősíti a világ CD-meghajtógyártóinak munkáját azzal, hogy egy konkrét CD-meghajtó azért hibás, mert valamilyen lemezeket képtelen elolvasni, pedig azok milyen szép színesek, karcmentesek, és még csillognak is. Amelyik CD-meghajtó az ilyeneket nem olvassa, az csak egy roncs lehet?!

A CD-lemez két oldala

A CD-lemezekről jut eszembe, hogy számtalanszor láttam már, amint egyesek alapos gondossággal tisztogatják lemezeiket az olvasási oldalon, míg a feliratos oldallal gyanútlanul mindenfélét elkövetnek abban a tudatban, hogy az csak egy szép színes információs felület, amelyre eleve okos szövegeket és ábrákat vittek fel gyárilag, sőt magunk is bármit ráfirkanthatunk, abból nem lesz semmi baj.

A valóság az, hogy - minden híreszteléssel ellentétben - a feliratos oldalon van a lényeg, és ezen oldal épségétől függ, hogy adataink biztosan olvashatóak lesznek-e. Aki ebben kételkedik, annak azt ajánlom, hogy kedvenc lemezének ezen oldaláról húzzon le néhány négyzetcentiméternyi felületet, esetleg csak jól karcolja meg, majd próbálja meg viszontlátni a CD-n tárolt adatait.

Az eredmény garantáltan meggyőző lesz, és egyben be is rekeszt minden esetleges vitát az említett témáról.

A CD-lemezek előállítása

A köztudatban két nagy csoportba sorolják a CD-lemezeket, úgymint gyári és írt CD-k. Ez a csoportosítás azt akarja tükrözni, hogy az egyikbe azok tartoznak, amelyeket speciális berendezésekkel, nagy darabszámban állítanak elő, míg a másikba az egyedileg, hagyományos CD-írón - főleg házilag - írtak.

Gyári CD-lemezek

Ezeket a CD-ket minden szempontból ellenőrzött körülmények között, nagy darabszámban, nagy teljesítményű berendezéseken és többségükben elfogadható minőségben gyártják. Itt a nagy minőségi melléfogás eleve kizárt, mivel a gyártónak határozott anyagi érdeke fűződik ahhoz, hogy lemezhibákkal ne blamálja magát a piacon.

Itt praktikusan a legkülönbözőbb CD-kiadványokra kell gondolni: szoftverek, ismeretterjesztő anyagok, installációs lemezek, szótárak, irodalmi és művészeti kiadványok stb.

Azért kivétel mégis előfordul. Mindenki hallott talán arról a világméretű technológiai botrányról, mikor több tízmillió lemezt kellett a gyártóknak visszavonniuk a piacról azért, mert kiderült, hogy a CD-k a csomagolóanyag kéntartalma miatt oly mértékben károsodtak, hogy azok bizonytalanul, illetve egyáltalán nem voltak olvashatók.

Természetesen nem tartoznak ebbe a körbe a tartalmilag elfuserált kiadású lemezek, amire nálunk is akadt már néhány példa. Gondoljunk csak a pénzért adott vírusos lemezek esetére!

Azért ne bízzuk el nagyon magunkat, ugyanis az a tapasztalat, hogy az olvashatóság szempontjából a különböző kiadványok között is óriási minőségi különbség van. Nekem például vannak olyan "kedvenc" gyártóim, amelyek lemezeit elég nagy biztonsággal lehet a CD-meghajtók olvasási képességének megítélésére használni, olyan silányak.

Egyedileg írt CD-lemezek

Mint az eddigiekből már kiderült, a nagyobb probléma ezekkel a CD-lemezekkel van, ezért ezekkel kell nekünk alaposabban foglalkoznunk, hogy megértsük a jelentkező olvasási anomáliákat. Úgy gondolom azonban, hogy nem kell a részletekbe belefeledkeznünk, inkább felsorolok néhány olyan szempontot, amelyeken ha bárki elgondolkodik egy kicsit, mindenképpen közelebb kerül az olvasási problémák megértéséhez és talán a lehetséges megoldáshoz is.

A CD-lemezek alapanyagának minőségében megengedhetetlenül nagy a szórás. Gondoljunk arra, hogy léteznek ismert gyártók, amelyek legalább ráírják a lemezeikre, hogy azokat ők "követték el", ilyen a Philips, a TDK, a Maxell, a Ricoh, az Azona és a Traxdata. Azonban ne legyünk annyira naivak, hogy azt higgyük, amelyik CD-lemezen a fenti feliratok valamelyikét látjuk, azt valóban az a cég gyártotta, mert egyesek ugyanúgy visszaélhetnek ezekkel a nevekkel is, mint a hamisított sportcipők esetében például az Adidaséval!

Elég az interneten elolvasni néhány hirdetést annak megítélésére, hogy milyen elképesztő minimális szintet ütnek meg egyes nyers-CD-ajánlatok. Csak gondoljunk arra, hogy ötszázas kötegekben lehet kapni olyan tok nélküli lemezeket, amelyeken egyetlen betű sincs az azonosításhoz. Gondoljuk csak meg, hogy milyen megbízhatóak ezek a termékek! Egyetlen dolgot azért tisztelnünk kell: a gyártónak volt annyi önkritikája, hogy semmivel nem akarta leplezni, hogy minden elképzelést "alulmúló" silány áruról van szó, amit maga sem vállal fel. Valóban alkalmasak az ilyen lemezekre írt adatállományok arra, hogy bármilyen CD-meghajtó minőségéről korrekt véleményt lehessen alkotni?

Tapasztalataim alapján nagyon sokan panaszkodnak arra, hogy CD-meghajtójuk annyira rezonál egyes esetekben, hogy szinte gyorsvonat módjára elindul vele a gép az asztalon. A felületes szemlélő ekkor kimondja a verdiktet: zajos a CD-olvasó. Ez azért nem stimmel minden esetben, hiszen csak arra kellene odafigyelni, hogy ez a jelenség minden egyes lemez vagy esetleg csak egyes lemezek esetében jelentkezik-e. Amennyiben minden esetben nagyobb a zaj, a vibráció a normálisnál, akkor valóban alapos a gyanú, hogy a CD-meghajtó zajos. Ellenkező esetben azzal kell szembesülnünk, hogy a vibrációt a kiegyensúlyozatlan CD okozza, ami azért fordul elő, mert a gyártáskor aszimmetrikusan megváltozik a CD falvastagsága. A nagyobb fordulatszámú CD-meghajtók esetében ez elkerülhetetlen zajhoz és rendellenes vibrációhoz vezet, amit csak a lemez korkedvezményes nyugdíjba helyezésével tudunk véglegesen kiküszöbölni.

Az egyedi CD-lemezeket általában CD-írókkal írják. Megfelelő ezek minősége mindenben? Nem hibázunk nagyot, ha azt mondjuk, hogy egyáltalán nem. A hiba még kisebbnek tűnik, ha figyelembe vesszük, hogy az egyes gyártók által produkált termékek minősége elképesztő mértékben eltér egymástól. A legszomorúbb az, hogy a korábban megbízható termékeket szállító egyes nagyobb cégek felségjele alatt megjelenő CD-meghajtók és -írók minősége is észrevehetően romlott a meghibásodási számadatok alapján.

Az eddig elmondottak alapján tehát látjuk, hogy baj van az alapanyagok, a CD-írók és -meghajtók egy részének minőségével is, de még nem beszéltünk arról, hogy ezek állapota az idő és a használat következtében tovább romlik, egészen a működőképtelenség határáig. Na, most vegyünk a kezünkbe egy silány nyers lemezt, írjunk arra egy garantáltan vacak CD-íróval, és próbáljuk elolvastatni a terméket egy hamisított CD-meghajtóval! Nem nehéz kitalálni, hogy remek élményben lesz részünk.

Ahhoz, hogy tovább fokozzam az élvezetet, tételezzük fel, hogy mind a CD-író, mind a CD-olvasó esetében többéves, végelgyengülésben lévő lézerdiódával van dolgunk! Amit leírtam, az beismerhetően a negatív összeesések példája, de sokkal boldogabbak leszünk-e akkor, ha a szerencsésebb összjátékok csak részben teljesülnek a valóságban? Bizonyára igen, de valljuk be, hogy a bizonytalanság érzése "szorítva hat le keblünkre", azaz szinte soha nem lehetünk biztosak a végeredményben, a megírt CD minőségében és bármikori olvashatóságában.

Nagyon sokan szeretik kimondottan esztétikai megfontolások alapján kiválasztani a nyers CD-lemezeket. Ez nagy hiba lehet, mert ami az illetőnek nagyon tetszik, az a legnagyobb csalódást is okozhatja gazdájának. Tudomásul kell venni, hogy leginkább "Idő tábornok" tud abban megvétózhatatlanul szelektálni, hogy melyik CD-lemez a legstabilabb az eltelt idő függvényében. Aki erre a dologra még idejében nem figyelt oda, és mondjuk házilag archiválta többezres könyvtárát szép színű CD-lemezekre, abban a tudatban, hogy örök időkre megoldotta a problémát, néhány év múlva igen nagyot csalódhat, mert lemezei egyre instabilabbakká válnak, majd végül teljesen olvashatatlanok lesznek. Egyszerűen arról van szó, hogy a CD-lemez alapanyaga és a felvitt fényvisszaverő felület lassan egyszerűen "megeszi" egymást.

Aki tehát szeretné archivált anyagát több év után is biztonságban tudni, az ne sajnálja a pénzt márkás, drágább CD-lemezekre. Nem vall rossz ízlésre, ha valaki ragaszkodik a nemesfém bevonatú lemezekhez a tengerzöldek helyett.

Általánosságban a CD-lemezekre is igaz az a közmondás, miszerint olcsó húsnak híg a leve, azaz sokkal nagyobb az esélye annak, hogy a drágább lemez jobb, mint egy nagyon olcsó. Erre az egyik leglogikusabb magyarázat az, hogy éppen azért mennek le a minőséggel a tengerszint alá, hogy aláígérhessenek a piaci szereplők árainak. Ezt persze csak akkor tehetik meg, ha az általuk ajánlott ár sem jelent még veszteséget a cég számára. Így kerül az ár és a minőség "harmóniába" egymással.