Nem csak a történetek száma vagy címlap tipográfiája kapcsán ötlött föl bennem Salinger „Nine stories” című műve, hanem annak mottója is némiképp ideillik: „We know the sound of two hands clapping. But what is the sound of one hand clapping?” A sikertörténetekhez és a bennük megbúvó ellentmondásokhoz nagyon jól illik ez a tapsról szóló meditáció: tudjuk, hogy miképp szól két tenyér, ha csattan, de vajon miképp szól egy tenyér ha csattan?

 

Sose próbálkozz azzal, hogy egy Zen-Koan-t megpróbálsz köznapi nyelvre lefordítani, mégis meg kell mondjam, hogy számomra - és most már nem Salinger, hanem Dunder Krisztián könyvéről van szó - ez a kötet nem csak a taps-ról, hanem a pofonokról (is) szól... Az interjúalanyok nem térnek ki egyetlen kérdés elől sem, a nehézségekből talán még többet tanulhatunk, mint a sokszkor véletlen, bár mindig kemény munkával kiharcolt sikerekből...

 

A műfaji meghatározással persze bajban vagyok, ez ugyanis NEM novelláskötet... Hát mi? Riport? Közgazdaságtani vagy vállalkozásismereti tankönyv? Az írások – a végkicsengés ellenére – olykor görög sorstragédiára is hajaznak...  Talán a legjobb, ha megmaradunk a címnél: ezek sztorik, amelyekben többnyire a mesélők gondoskodnak arról, hogy végig olvasmányos és tanulságos maradjon mindegyik történet.

 

A tapsról ezeknél a vállalkozásoknál nem kell sokat beszélnünk, mindenki tudja, hogy sikeresek (sikerük titkát meg elolvashatjuk magában a könyvben), nézzünk inkább néhány egy tenyeres csattanást, azaz pofont a könyvből! Bár magam is erősen benne vagyok az utóbbi 15 év internet-vérkeringésében, mondjuk a Porfoliós csapat kiruccanása sport-portálos vizekre, és az általuk létrehozott sportonline.hu fiaskója kimaradt a számomra. A Vaterának a piac beérése előtti indulásából fakadó évekig tartó vergődése annak idején eléggé látható volt, de azt ugyancsak most tudtam meg, hogy a Habostorta csapata – akik szinte minden jó ötletet megragadnak ma is - kihagyott egy lehetőséget: 10 millió forintért 2003-ban jelentős tulajdonrészt szerezhettek volna a néhány évvel később egy milliárd feletti áron elkelt iWIW-ben.

 

Apropo iWIW... Vajon milyen alapon válogatta a szerző könyve mesélőit? Esetleg úgy gondolta, hogy ennek könyvnek nem kell szólnia a befejezett, lezárult sikersztorikról, ahol valamilyen "exit" pontott tett egy jelentős szakasz végére? Ezért nincs iWIW vagy IndexTools? De akkor miért nincs NavNGo és még jónáhány más vállalkozás? Vagy miért van Vatera, Portfolio, Habostorta, és mások akik pedig már túl vannak a jelentős mérföldkövet jelentő cégeladáson, exiten? A válogatás szempontjaira egyetlen választ Dunder Krisztián előszavából kaphatunk: „olyan vállalkozásokat kerestem, amelyek saját területükön piacvezetők, és magyar szakemberek építették fel; ismert és hiteles digitális márkákat hoztak létre, akár új kategóriát teremtve a piacon”. Ez világos beszéd, de nem hinném, hogy lenne olyan olvasó, aki - ha ezt a mondatot összeveti a kiválasztottakkal – ne mondaná azt, hogy nálam hosszabb a lista, akadnak még hasonlók...

 

Vagyis ne keressünk sokáig objektív kiválasztási szempontokat, rangsort: ez a kötet a fiatal szerző szubjektív válogatása alapján készült, kilenc szimpatikus sikersztori, amihez bármikor mellé tenni lehet másik kilencet. Ki tudja, lehet, hogy ezt is épp Dunder Krisztián fogja megtenni egy második kötetben...

 

Ízelítő a könyvből: http://dunder.hu/digitalis-sikertortenetek/