„Ezekben a körökben, dacára annak, hogy az összes szabadságjogokért síkra szállottam, tehát szabadelvű voltam, nem tekintettek liberális gondolkozású embernek, csak azért, mert misére jártam. Viszont a kommunizmust követő korszakban, nem tekintettek jó kereszténynek, mert vonakodtam részt venni az antiszemitizmusban.”

Elfelejtették őt is, és Kerekesházy József róla szóló életrajzát is. Kár. Nagy hiba. Tanulsága máig ható. A magyar történelem és politika bővelkedik nagy alakokban, de olyan különlegesen kimagasló egyéniségei kevesen vannak, akik elmondhatják magukról, hogy az egész világ által Európa és Magyarország nagyra tartott, hatalmas képviselői. Nem csak termete miatt: Apponyi a kortársak mellett óriásként magasodott fel. De tanulni, alkalmazkodni képes szelleme miatt is, aki viták során, beszédeivel hatalmas hatást gyakorolt még politikai ellenfeleire is. Más ellenfelei nem voltak: az emberre figyelő, mélyen vallásos, katolikus főúr még birtokának parasztjait is tisztelte, s elfogadta, amikor azok a szociáldemokrata párt tagjai sorába léptek.

Az öt nyelven anyanyelvi szinten beszélő Apponyi legnagyobb (el)ismertségre akkor tett szert, amikor ő vezette az első világháborút lezáró béketárgyalások magyar delegációját. A nemzetek békés egymás mellett élését hirdető, a parlamentek párbeszédét szolgáló Interparlamentáris Unió volt tagja, aki az első világháborút önvédelmi háborúnak tekintette, mindent elkövetett, hogy igazságosabb békefeltételeket kaphasson az ország. Magyarország – Ausztriához és Németországhoz képest – sokkal többet vesztett, mint amennyi szerepe volt a háború kirobbantásában és harcaiban. Nem csak területének nagy részét vesztette el, hanem – miközben idegen csapatok megszállása alá került, s polgárháború zajlott az országban – jelentős jóvátétel fizetésére is kötelezték. Apponyi mindent megtett azért, hogy az elcsatolt területek népszavazás útján erősítsék meg döntésüket, és a magyar kisebbségek jogai ne sérüljenek. Pályafutása egészét a tartós, igazságos béke eszmerendszerében látjuk kiteljesedni, s ezért küzdött oly nagy odaadással az igazságos békeszerződésért is. Az általa is kezdeményezett Interparlamentáris Unióban Oslótól, Párizstól, Bécstől, Londontól Berlinig, Brüsszelig, Rómáig s Hágáig minden összejövetelen a népek megegyezéses békéjének, a lefegyverzésnek, a nemzetközi bíráskodásnak, a nemzetek egyenjogúságának, a népek önrendelkezési jogának lehetőségét hirdette. Látta: megvan a lehetőség arra, hogy Európa népei úgy rendezkedjenek be, hogy megszűnhessenek az évszázados feszítő ellentétek. De végül nem járt sikerrel. „Meghallgattak, de nem hallgattak rám!” – volt gyakori mondása már a magyar parlamentben is, ahová huszonévesen került képviselőként. A jászberényi választókörzetet több mint 50 éven át képviselte a Tisztelt Házban.

Külpolitikus volt a belpolitikában is. Személyes barátságot ápolt Theodore Roosevelt amerikai elnökkel, s az Egyesült Államok megalakulásától, tehát 1776-tól a világháború kitöréséig, 1914-ig mindössze három külföldi államférfit ért az a megtiszteltetés, hogy felszólalhatott az amerikai Képviselőházban. A három közül egy francia volt: Lafayette tábornok. Kettő magyar: Kossuth Lajos és Apponyi Albert.

„Nekünk magyaroknak egy optikai csalódásból kell kigyógyulnunk, abból tudniillik, hogy mi a nagyvilágnak ugyanannyit jelentünk, amennyit a nagyvilág nekünk. Ez sajnos nincs így. Hogy pedig nincs így, nem válik szégyenünkre, mert egyszerűen a különböző nemzeti számarányok következménye. (…) Ez alól csak akkor van kivétel, mikor egy kis nemzet fia kiváló egyéniségén felül azt is magával hozza, hogy nagy világmozgalmaknak, az idegen országi polgárok szívében is lakó hatalmas érzelmi világnak ékesszóló kifejezője. Ez magyarázza meg Kossuth Lajos propagandautazásainak óriási hatását úgy Angliában, mint Amerikában.” – írta talán önmagáról is.

Hazájából Amerikába menekült magyarok előtt pedig így beszélt:

„Amikor látjuk, hogy a magyarság egy része ideszakadt, egy új hazába, ahol munkájának több az értéke, kötelességünk kutatni, mik ennek az okai és orvoslást nyújtani, hogy odahaza, nálunk is eredményesebb legyen a munka, jobb legyen a munkás sorsa. Ez Kossuthnak a hagyománya. És ezt a hagyományt hazavisszük e talapzatról és szent hivatásnak fogjuk tekinteni, melytől soha el nem térünk.”

Apponyi a liberalizmust olyan eszmeáramlatnak tekintette, amely – minden hibája ellenére igen nagy szolgálatot tett az emberiségnek. „Ez alatt azt a vívmányt értem – mondotta – amellyel a jog uralmát és a törvény előtti egyenlőséget, valamint az emberi méltóságnak mindenkiben való elismertetését vívta ki. Ezeket a vívmányokat nem elsöpörni, de megtartja és fejleszteni kell és hozzá kell tenni azt, ami a liberalizmus tapasztalása, hogy: maga a jogegyenlőség még nem biztosíthatja az igazi, elérhető társadalmi egyenlőséget. A vívmányokat ki kell egészíteni azzal a felépítménnyel, amelynek felépítése a mi generációnk feladata és meg kell tisztítani az Istentől eltekintő, vallástalan, vagy a keresztény vallás iránt érzéketlen irányzattól. A mi feladatunk: ezen az alapon építeni és dolgozni, nem pedig lerombolni azt, ami már létesült. Ez az én álláspontom a liberalizmussal szemben, ez az én álláspontom a mi feladatainkkal szemben és ebből a nézőpontból vizsgálom ezt a törvényalkotást.”

Kerekesházy 1943-ban megjelent művében – jó újságíró-történészként – megpróbáltja tömöríteni, de nem kommentálni a fordulatokban gazdag életpályát. Az idézetekkel gazdagon illusztrált könyv inkább fejlődéstörténet, mint történelemkönyv. Apponyi pályája Tisza Kálmán indulásától a Bethlen éráig fut, amelyben a kor minden jelentős politikusával találkozik, s a korszak eszméit első kézből ismeri. Mussolinit például az értékek fontosságára figyelmezteti. „Tapasztalataim alapján az a meggyőződés alakul ki bennem hosszú életem folyamán, hogy egészségesnek csak azt a kort lehet nevezni, amelyben az érték érvényesül. Ma azonban gyakran nem az érték érvényesül, hanem értéknek tartják azt, ami érvényesül.”

Nehéz dolga volt. Eszmerendszerében az igazság, a tulajdon, a vallás, a szociális kérdés, a béke, a magyar függetlenség kérdése (Ausztriától), a kisebbségek joga alkotott egységet. Haladó volt, de olyan széles látókörű, hogy a nemzeti portól bedugult lelki orrlyukú magyar közélet nem tudta követni. Kerekesházy írásából is látszik: nehéz ezt a dinamikusan alakuló, emberi, filozófiai komplexitást megérteni. Legalább száz évvel járt kortársai előtt. Az Európai Unió egyik nagy alakja lenne, ha élne.

„A nép kívánságainak teljesülése elé nem szabad akadályokat gördíteni. Sokkal helyesebb, ha a magyar intelligencia, a magyar vezető osztály maga áll a nép élére, és ha a nép vezetőjében kívánságai előmozdítóit látja. Ő nem akarja a vezetőréteg ellen hangolni a tömegeket, hanem a vezetőkkel együtt akarja a tömegeket vezetni. A józan konzervativizmusnak az az alapja, hogy együttműködjék két erő: a hagyománytisztelet és a fejlődés akarása. Ha ez a két erő nem működik együtt, szélső irányzatok törnek be a közéletbe, amelyek azután ellökik maguktól a hagyomány kultuszát. Ha az ezzel ellenkező utat követjük – fejezte be fejtegetéseit – a nemzet mindinkább kettéoszlik, két engesztelhetetlen táborrá, amely nincs egymás iránt megértéssel.”

Dombi Gábor,
Publio Kiadó, 2012.