Vajon mit takarhat valójában ez a paradoxon?

 

Kezdjük az elejéről! A technológia rohamosan fejlődik, új eszközök új felhasználói szokásokat generálnak. Azonban ezzel nemcsak a felhasználói attitűd alakul át, hanem személyiségünk is.

 

Amit pár évvel ezelőtt még zavarónak vagy elképzelhetetlennek tartottuk, azok ma már hétköznapjaink szerves részét képezik. A mai fiatalok pedig már ebben a világban szocializálódnak.

 

Turkle gondolatmenetében a paradoxon ott csúcsosodik ki, ahogy megjelenik a „társas magány” kifejezés. A kibertérben való egyre erősebb és megszokottabb részvétel egyúttal el is idegenít minket. Valójában magunkra maradunk.

 

Szeretnénk irányítani, saját magunk rendezni dolgainkat, mindig mindenhol ott lenni. Ez azonban – ahogy felhívja rá a figyelmet, sokszor ahhoz vezet, hogy elrejtőzünk egymás elől, miközben folyamatosan kapcsolatban vagyunk.

 

„Goldilocks effects” – így nevezi azt az állapotot, amikor két állapot között vagyunk: sem nem közel, sem nem távol egymástól, csak éppenhogy. 

 

Szerintem valahogy a kommunikációnak egy olyan módja alakul ki, amikor bár csevegünk egymással, valahogy mégsem tudjuk, hogyan kell beszélgetni. Hangulatjelek, emotikonok mögé bújunk, nem kell face-to-face megküzdeni az „ellenféllel”. 

 

SMS, e-mail, posztolás: bármit elrontunk, azt javíthatjuk, átgondolhatjuk, uralhatjuk a beszélgetést – emeli ki Sherry Turkle. A technológia által „letisztíthatjuk” beszélgetéseinket, egyfajta álarc mögé bújhatunk. Vagyis a beszélgetést feláldozzuk a kapcsolódásért (conversation-connection).

 

Nem azt állítja, hogy ez a fajta kommunikáció nem működik, csupán annyit, hogy nem minden formában. Amikor másokat meg akarunk ismerni, dolgokat megtudni róla, akkor nem ez a megfelelő mód. A másokkal való személyes párbeszédet valójában arra használjuk, hogy megtanuljuk, hogyan folytassuk önmagunkkal – mondja.

 

Gondoljunk csak bele: vajon miért nem szeretik a gyerekek a szóbeli számonkérést? Mert nincsenek rá felkészülve, hogy mások előtt megnyilvánuljanak. Sokan a hús-vér barátjukat is lecserélnék egy „okos” eszközre, aki olyan, mint egy igazi jóbarát, olyankor is meghallgatja őket, amikor mások nem.

 

Az elmúlt 15 év tapasztalatát összegezve Turkle rávilágított a lényegre: senki nem kíváncsi ránk. Ezért jó, hogy van közösségi média profilunk, ahol megmutathatjuk magunkat. Ezek a gépek, oldalak legalább törődnek az emberrel.

 

A mostani robotújdonságokról már nem is beszélve. Fiataloknak, időseknek egyaránt fejlesztenek olyan „társakat”, akik segítenek, szórakoztatják az embereket. Szerinte már ennyire elvesztettük a bizalmunkat abban, hogy ott lehetünk egymás számára.

 

Sajnos az a szomorú helyzet, hogy „egyre többet várunk el a technológiától és egyre kevesebbet egymástól”. És hogy mindennek mi az oka? Sherry Turkle szerint „a technológia ott csíp minket fülön, ahol a legsebezhetőbbek vagyunk.” 

 

Félünk attól, hogy magunkra maradunk, de amíg a technológia mellettünk áll, biztonságban érezzük magunkat. „Kapcsolódunk” – ami azonban nem oldja meg a valódi problémát. Inkább csak egy újfajta létezés csúcsosodik ki: „Megosztok, tehát vagyok”.

 

A baj mindezzel csak az, hogy ha már nem érezzük a kapcsolódást, magunkat sem érezzük többé. Szóval csak óvatosan: ne hagyjuk, hogy a magány legyűrjön minket. Az egyedüllétet tanulni lehet és kell is. Ezzel is nincs is baj. Probléma akkor áll elő, ha ennek kezelhetetlensége magányhoz vezet. 

 

A technológia tehát áldás vagy átok is lehet, azon múlik, hogyan használjuk. Egy lehetőség, amit mi döntünk el, mire használjuk.

 

Forrás: Netkutatások.hu