Prim Hírek

 

(Internet Kalauz, 1998. június)

 

Az ókortól századunk elejéig a színház jelentette a multimédiát, majd néhány évtized alatt eljutottunk a telefontól a mozin, a rádión és a televízión át a kép és hang lejátszására alkalmas számítógépekig. A fejlődés tulajdonképpen csak a század elején volt rohamos, hiszen a televízió megjelenésétől fogva sokáig semmi nem történt. A kép egyre jobb és nagyobb lett, majd színes, legújabban szélesvásznú, a hang meg sztereó és kvadró – ám a lényeg nem változott: a társaság műsort ad, a néző meg veszi. Az igazán nagy forradalom az Internettel jött: minden eddiginél multibb média született.

 

Igaz, egyelőre még nem beszélhetünk olyan médiumról, amely képes felvenni a versenyt a televízióval, bár az Internet így is, hogy még csak főleg olvasnivalót tartalmaz, komoly konkurenciát jelenthet. Gondoljunk csak a választásokra: akinek van Internet-elérése, aligha hagyatkozott a gyakran, de mégiscsak alkalmanként jelentkező híradókra; egyszerűen begépelte: www.valasztas.hu, és máris pontosan tájékozódhatott minden olyan kérdésről is, amellyel a televízióban nem foglalkoztak. Persze ehhez nem elég a számítógép, a modem és egy belépési jelszó: kell hozzá némi kíváncsiság, ügyesség, kreativitás – ha nem is sok. Ezért törvényszerű, hogy az Interneten is meg kell jelennie a csomagolt, tálalt és körített információszolgáltatás legfejlettebb formájának, a televíziónak. Illetve valami olyasminek, ami részben a televízióhoz hasonlít. Részben – de mennyire?

 

Amikor megbíztak, hogy szerkesszem meg a NET-Tv első, kísérleti adását öt napon át az Ifabóról, ez volt az első kérdés, ami felmerült bennem. Nem vagyok internetes szakember, csak közepesen gyakori használó. Néhány száz órányi (élő) tévéadás van már a hátam mögött, de ebből vajon szereztem-e olyan tapasztalatokat, amelyek az Interneten is felhasználhatók? Szerencsére ezen csak most, utólag van időm rágódni. Ha már előtte elgondolkozom, nem biztos, hogy vállalom a feladatot.

 

 

Mi izgalmas van abban, ha az ember olyan tévéműsort csinál, melynek képe legjobb esetben is csak a képernyő hatodán látható, másodpercenként 1-2 képváltással, a hang nagyanyám Szokol rádiójára emlékeztet, és alig néhány százan képesek fogni?

 

Nos, amikor 1957. május 1-jén a frissen megalakult Magyar Televízió közvetítette a Hősök teréről az ünnepi felvonulást, sokkal rosszabb volt a helyzet. Hiszen akkor azt csak Budapesten lehetett látni, és ott is csak azon keveseknek – talán ha százan lehettek –, akik rendelkeztek készülékkel.

 

A NET-Tv adását 1998. május 5-én a világon bárhol megnézhette több millió ember (feltéve, ha nem volt foglalt a szerver), azonnal üzenetet küldhetett a készítőknek, és pillanatokon belül hallhatta rá a választ. Például jött egy „emil” Tajvanból, hogy néznek minket, így a következő beköszönéskor mindjárt mondhattam: „külön köszöntöm tajvani nézőnket!” Hát ez a tévében nem megy! És milyen lehetett neki, a nézőnek, amikor meghallotta, hogy őt külön köszönti a műsorvezető a képernyőről, a világ másik feléről?!

 

Az interaktivitás számtalan lehetőséget tartogat még, amit idő és pénz hiányában most nem tudtunk kipróbálni. Az viszont kiderült: bármennyire kísérleti, néha esetleges az adás, bármilyen kezdetleges is technikailag: érdekli az embereket. Kerestek, néztek minket, küldtek gratulációt és szidalmat. Kicsi még az internetes társadalom, könnyű bekerülni a köztudatba.

 

Valószínűleg nem jött még el az internetes televízió kora, és talán még sokáig (mit jelent ma a sokáig?) nem is fog. De ideje van annak, hogy ősök legyünk. Azt az egész stábban mindenki tudta: most kell elkezdeni, hogy mire szükség lesz rá, beletanuljunk.

 

 

 

Az internetes televízió egyelőre átmenet a rádió és a peep-show között. Teljesen nyilvános, ugyanakkor nem kevésbé intim. Egyirányú műsorszolgáltatás, de mégis több lehetőséget ad a beavatkozásra vagy válogatásra. Professzionális, ám viszonylag olcsó technológiát igényel, műsorszerkezetében mégis sokkal slendriánabb lehet, hiszen a kisebb hibákat észre sem veszi a néző. Látszólag leginkább technikai okokból különbözik a televíziótól, de valójában nem ez a legnagyobb különbség.

 

Van valami, ami akkor sem fog (talán) megváltozni, ha a sávszélesség és a gépek sebessége lehetővé teszi a broadcast minőségű műsorszolgáltatást: a hangulat. Egészen más a hangulata annak, amikor az ember leül a számítógép elé, vagy ha ledobja magát a fotelbe, esetleg többedmagával. Internetezni nem szokás ágyban, társaságban, kávézás, vasalás vagy főzés közben. Aki internetezik, többnyire félrevonul a szobájába, íróasztalnál ül, viszonylag közel a képernyőhöz. Figyelmét nem nagyon hagyja elterelni, hiszen ketyeg az óra, szeretne minél rövidebb idő alatt minél többet megtudni, azaz hatékony lenni. Egyszerre adó és befogadó: leveleket ír és olvas, információt szerez és továbbít, sokszor konkrétan keres valamit, vagy ismerős helyeket látogat meg. Egyszóval: aktív. Hja: interaktív!

 

Ma már a néző csak akkor figyel fel a tévéadásra, ha ott elrontanak valamit. Az utóbbi évek legnagyobb médiasikere az volt, amikor a híres színész élő adásban lebuzizta a híres sóment. Erre mindenki felkapta a fejét. De szintén felfigyelünk olyan apróságokra is, ha a műsorvezető bakizik, esetleg nem veszi észre, hogy adásban van, és elszólja magát; vagy eldurran egy lámpa, a vendég magára önti a narancsdzsúszt. Ilyenkor átüt a képernyőn a valóság. Hirtelen minden kontúr kiélesedik. A tévé kiesik a szerepéből.

 

Az internetes tévében senkit nem érdekel a slendriánság. Nem a műsor a fontos, hanem a kapcsolat. A képernyőről személyesen a nézőhöz szól valaki. Valaki, azaz bárki. Nincs misztifikálva a személy, nem sztár, és soha nem is lehet az, hiszen internetes tévéadást kis túlzással bárki készíthet. Kell hozzá egy közepesen jó kamera, valamilyen videokártya és egy szoftver. Valaki Hollandiából közvetíti a macskája mindennapjait. Mi az Ifabóról készítettünk műsort, bár odahívtuk Popper Pétert is. Mindenki úgy érezhette: belelesett egy beszélgetésbe, de az mégis valahogy csak neki szólt. Kukucska. Peep-show.

 

 

 

Csak hogy tisztázzuk a körülményeket: stúdiónk az Ifabo B pavilonjában, a színpad mellett volt, a nyüzsgés kellős közepén. Nem voltak falai, egy asztal és pár szék fémállványok között. A tömeg ott ment el mellettünk, karnyújtásnyira.

 

Nekem az első két órában le kellett vetkőznöm néhány tévés beidegződést. A kameramanoknak be sem kellett idegződni. Teljesen új műfaj született. Szinte néhány perc alatt kialakultak azok a szabályok, amelyek meghatározták öt napon át tartó együttműködésünket. Volt adástükör, azaz kotta – ahogy az öreg tévések nevezik –, voltak kamerák (lámpák már nem!), egy ember, aki a képeket váltotta, egy, aki a hangot húzkodta, álltak a kamera mögött, és ültek (ültünk) előtte. De összességében semmi nem hasonlított arra, mint amikor tévéadást csinál az ember. Ott valahogy fontosabbak bizonyos külsőségek, apróságok, melyekkel eljátszhatunk valamiféle előadást. Itt kapcsolat van. Minden annyira amatőr, de hát ebben a műfajban még nincsenek profik.

 

A NET-Tv működésének első 5 napja alatt 38 órányi élő adást sugárzott. Szinte folyamatosan adásban voltunk. Olyan volt ez, mint egy őserdei expedíció: jó utólag elmesélni a klubban, de szörnyű, amíg tart.