Prim Hírek

Az szjt értelmében az idei év szeptemberétől léptek hatályba a reprográfiai díjra vonatkozó rendelkezések, és szeptember elsejétől jogosult lenne reprográfiai jogdíjat szedni az illetékes közös jogkezelő szervezet. Azonban a törvény szerint egy kormányrendeletnek kellene rendelkeznie a reprográfiai jogdíjra kötelezett termékek köréről, és ez a kormányrendelet mind a mai napig nem született meg. (A törvény szerint ezt a jogdíjat a kormányrendeletben meghatározott termékek gyártóinak és importálóinak, illetve az ott körülírt termékeket ellenérték fejében üzemeltető személyeknek kellene befizetniük. Amíg ez a termékkör hivatalosan nem ismerhető, a törvény végrehajtása értelemszerűen késni fog.)

A modern szerzői jog fundamentumaként emlegetett 1886-os nemzetközi egyezmény (berni uniós egyezmény) és a mai szerzői jogi törvények szerint is a szerző kizárólagos joga, hogy engedélyezze művének bármilyen formában és módon készülő többszörösítését. Kétségkívül ilyennek minősül a fénymásolatok készítése, a digitális másolatok létrehozása, a letöltött képek kinyomtatása is. Az említett egyezmény azonban már azt is meghatározta, hogy az egyes országok törvényeikben kivételeket alkothatnak ez alól a szabály alól. Ilyen kivétel idehaza a szabad felhasználás körébe sorolt ún. magáncélú másolás, az idézés, a belső, intézményi célú másolás, a folyóiratok cikkeinek oktatási célú sokszorosítása stb. Az ilyen törvényi kivételeknek azonban értelemszerűen korlátokat állít az egyezmény: csak különleges esetekre vonatkozhatnak, a többszörösítésnek nem szabad sértenie a mű rendes felhasználását, és végül indokolatlanul nem károsíthatja a szerző jogos érdekeit. Az utolsó feltétel az, amely többek között ma nem teszi lehetővé, hogy szoftvert magáncélra másoljanak - a program jelenlegi értéke mellett lehetetlenség átalánydíjjal kompenzálni annak szerzőit.

A kezdetek - üres kazetta jogdíja

Más műfajtával kapcsolatban is jelentős nehézségeket jelentett a leggyakoribb "szabad felhasználás", a magáncélú másolás lehetőségeinek rohamos elterjedése. Azokban az országokban, ahol a fenti kivételek köre szélesebb volt, ki kellett alakítani egy módszert, amely kompenzálja a szerzőket és a kiadókat keletkezett veszteségük egy részéért. Magyarországon a magáncélú másolásra való tekintettel elsőként 1982-ben hoztak ilyen rendelkezést.

Ez volt idehaza a jól ismert ún. "üreskazetta-jogdíj" megalapozása (amit később az 1994. évi VII. törvénnyel törvényszintre emeltek). Ennek értelmében minden másolat készítésére alkalmas üres kép- és hanghordozó (82-ben még inkább csak magnószalag) belföldi gyártója, illetve importálója meghatározott összeget volt köteles befizetni akkor a Szerzői Jogvédő Hivatalnak, ma pedig az Artisjus Magyar Szerzői Jogvédő Iroda Egyesületnek. Ezt a díjat "a tényleges felhasználástól függetlenül, e felhasználás lehetőségének megteremtésére tekintettel" kell megfizetni.

Magyarországon azonban ilyen magáncélú többszörözési jogdíjakat egészen a tavalyi évig csak hang- és képhordozókra vonatkozóan szedtek be. Főleg a tudományos folyóiratok kiadóinak kezdeményezésére azonban a 80-as évek elején már nemzetközi szinten is megindult annak az előkészítése, hogy az ún. reprográfiai úton másolt művek szerzői és kiadói is valamilyen kompenzációban részesülhessenek (nemzeti szinten 1980-ban már jó pár jogkezelő létezett, amely engedélyezhette a reprográfiai többszörözést is). A reprográfia szónak elfogadott magyar megfelelője nincsen, tartalmát azonban talán az iratmásolat kifejezéssel fejezhetjük ki.

Nemzetközi kitekintés - ki így, ki úgy

A reprográfiai jogdíjak kezelésére irányuló nemzeti megoldásoknak számos modellje alakult ki. Ezek leginkább aszerint különböztek, hogy az adott országban milyen törvényi engedélyek léteztek a többszörözések készítésére, ezek az engedélyek mely műfajtákra vagy szerzőkategóriákra vonatkoztak, a kivételek milyen csoportokat jogosítottak fel a többszörözésre (pl. magáncélú másolás, oktatási intézmények, nonprofit szektor, kormányzat stb.). A Magyarországon bevezetett modell az ún. kötelező feljogosításon alapul, ami annyit jelent, hogy a közös jogkezelők anélkül jogosultak a díjakat a szerzők és kiadók részére beszedni, hogy azoknak külön magánjogi meghatalmazást kellene adniuk a jogkezelőnek. A másik irányzatot képviseli pl. az Egyesült Államok, ahol az egyes jogkezelőket a szerzőknek külön fel kell ruházniuk azzal a joggal, hogy megadott művek vagy műkategóriák esetén a jogdíjak beszedése és a használat jogosítása terén eljárhassanak.

Egy országon belül is más megközelítést igényel, ha az otthoni, privát (magáncélú) másolást kívánják a szerzők és kiadók törvényi alapon feljogosítani, és mást, ha a kormányzati szférát vagy azokat, akik ilyen másolásból élnek, azaz az ellenérték fejében másolók körét. Az első esetben a legegyszerűbb az a megoldás, amelyet elsőként Németország vezetett be 1985-ben, és amely sok szempontból igencsak hasonlít az "üreskazetta-jogdíjhoz". Azaz meghatározott berendezések gyártói és importőrei az eszköz ellenértékének bizonyos, 1-2% körüli hányadát befizetik egy közös jogkezelő szervezetnek, amely ezeket az összegeket (döntő részben) szétosztja az arra jogosultak, illetve az arra jogosultak képviselői között (amit azok tovább osztanak a tényleges jogosultaknak). A privát másolások feljogosítása egyéb módon aligha képzelhető el.

A kormányzati, oktatási és könyvtári szféra feljogosítása történhet úgy is, hogy a jogszabályok előre meghatároznak egy adott éves összeget, amit az érintett felhasználóknak be kell fizetniük, de létezik olyan megoldás is, hogy az összegről a felhasználók és a szerzői jogi jogosultak képviselői állapodnak meg évente. Természetesen a felhasználótól függő paraméterek szerinti díjazás is előfordul, főleg a másolóüzletekkel kapcsolatban.

A reprográfia mint jogintézmény sikere természetesen nem ítélhető meg kizárólag annak alapján, hogy mennyi díjat sikerült a közös jogkezelőknek az adott országban beszedniük. Nemzetközi összesítésben a tavalyi év végére kb. 260 millió eurónyi jogdíj realizálódott csak a reprográfiából. Ugyanazon forrás szerint az abszolút összeget tekintve az Egyesült Államok, Németország és az Egyesült Királyság áll az élen (60-30-30 millió euró), az egy lakosra jutó beszedett összeget is figyelembe véve azonban jellemzően a skandináv országok vezetnek (Norvégiával az élen: 5 eurónyi jogdíj lakosonként a tavalyi évre).

Persze e statisztikák értékét csökkenti, hogy nem azonos műkategóriákról és jogszabályokról van szó, tehát butaság azt gondolni, hogy a norvégok nagyobb "természetes szerzőijog-érzékkel" lennének megáldva, mint a franciák. A tényleges számokat tekintve talán az osztrák és a román példa lehet plasztikus a magyar közönség számára: Ausztriában 1997-ben a jelentések szerint 3 millió euró összegű jogdíj folyt be a közös jogkezelőhöz, a következő évben azonban már egymillióval több. Romániában elsőként tavaly összesíthették a befolyt reprográfiai jogdíjakat, ott (hazánk lakosságához képest kb. kétszer annyi embertől) 210 000 euró gyűlt össze. Persze ehhez hozzá kell tenni azt is, hogy Ausztriában iskolák, másolóüzletek, könyvtárak és egyetemek fizetnek jogdíjat, míg Romániában a fénymásolók tulajdonosai (a hazai helyzethez hasonlóan) műsorszolgáltatók, színházak.

Az elosztás módszertana nem publikus

A fenti példák alapján is látni lehet, hogy a Magyarországon bevezetett megoldás nem egyedi. A reprográfiai berendezések körével kapcsolatban egyelőre annyit lehet tudni, de azt sem hivatalosan, hogy valószínűleg a kormányrendelet nem terjed ki a nyomtatókra (valószínűleg a nehéz érvényesíthetőség miatt), azaz ezek gyártói, importőrei nem kötelesek majd jogdíjat fizetni. A törvény szövege szerint, ha az érintett szerzők és kiadók képviselői nem állapodnak meg más közös jogkezelő szervben, akkor az Artisjus lesz az, aki érvényesíti és beszedi a reprográfiai jogdíjakat. Az érintettek képviselőinek azonban sikerült megállapodniuk, és így egy új közös jogkezelő szervezet, a Magyar Reprográfiai Szövetség fogja a jogdíjakat összegyűjteni. A szövetséget annak rendje s módja szerint a Nemzeti és Kulturális Örökség Minisztériuma (NKÖM) már nyilvántartásba vette; mire a kormányrendelet elkészül, a szövetség is készen áll a reprográfiával kapcsolatos feladatainak elvégzésére. A szövetség érvényesíti a törvény szerint megjelölt minden közös jogkezelő szerv díjigényét is, azaz beszedi az Artisjus és a Hungart számára járó jogdíjakat is.

A fizetendő díjak összegét nem a szövetség állapítja meg, hanem az érintett közös jogkezelő szervek, amit az NKÖM jóváhagyását követően saját nevükben a Magyar Közlönyben közzétesznek. A törvény szerint a díjszabás kialakításakor figyelemmel kell lenniük a készülék használati módjára, teljesítményére is. Érdekesség, hogy Németországban egy időben a reprográfiai jogdíj fizetését a fénymásoló sebességétől tették függővé, ami leginkább bizonyos fénymásoló-kategóriák teljesítményének mesterséges visszafogásával járt. A befolyt jogdíjakra vonatkozóan az érintett jogkezelők nem tértek el a törvényi arányoktól, azaz 30%-ot kapnak a folyóiratok és könyvek kiadói, 10%-ot a Hungart, 60%-ot az Artisjus.

Sokakat érdekel a kérdés, hogy az így kiutalt díjat az egyes szervezetek hogyan osztják meg a tényleges szerzői jogi jogosultak között. Erről konkrétan, számszerűen a nyilvánosságra hozott évkönyvekben szereplő adatokon túl nem lehet beszélni, hiszen az ún. felosztási szabályzat, amelyet a közös jogkezelő egyesületek tagjai fogadnak el, nem publikus. Önmagában nem ad kielégítő választ az, hogy az elosztás "statisztikai adatok" alapján történik, hiszen a reprográfiai jogdíjaknál szükségszerűen eltérő jellegű adatokra kell alapozni a kifizetéseket. Konkrét felosztási tervre azonban még nincs is szükség, hiszen kormányrendelet hiányában eddig a jogdíjak begyűjtése sem kezdődhetett el.