Prim Hírek

A professzor szerint a középiskolában három alapvető dolgot kellene a ma dívó, de az internet terjedésével egyre értelmetlenebb lexikális tudás helyett elsajátítani. Ezek egyike a magyar és az idegen nyelv, mivel a nyelvtudás és a kommunikációs szint középiskoláink legnagyobb problémája. A másik az infrastruktúrát tekintve az iskolákban már meglévő, de az oktatásból – paradox módon a tanárok által – kiszorítva célját elérni képtelen informatika. Harmadikként pedig a lexikális helyett a továbbépíthető tudás megszerzésének lehetőségét kellene a középiskolákban tanulók számára biztosítani. Magyarország az írásbeliséget érintő nemzetközi vizsgálatok (PISA, OECD-IALS) eredményei szerint majd minden paraméter tekintetében évtizedek óta az utolsó helyek egyikére szorult, s ezt ma – a következményekkel nem számolva – egyik kormány oktatáspolitikája sem veszi komolyan. A hazai oktatás egésze reformra szorul, hiszen az élet számos területén visszaköszönnek a felmérésekben feltárt tendenciák következményei.

Az együttműködés hiánya

Az információs társadalom építéséhez szükséges együttműködési formák közül Polónyi István szerint az egyik legfontosabb a gazdaság és az oktatás közötti élő, ma idehaza gyakorlatilag csaknem egészében hiányzó kapcsolat. A két szektor a korábbi urambátyámrendszer összeomlását követően csak lassan és óvatosan közeledik egymáshoz, és ez inkább az oktatási intézményekre érvényes. A kutatások finanszírozásában, a lisszaboni célokkal dacolva, az üzleti szféra nagyon rosszul teljesít, amiben a célterületek meghatározása körüli huzavona is ludas – az Akadémia az alapkutatást részesítené előnyben, míg az üzlet inkább az alkalmazott kutatást és a fejlesztést támogatná. A kutatást éppúgy az elefántcsonttoronyba zártság jellemzi, ahogy az egyetemi oktatói elitet. A vállalatoknak a toronyból kitörni képesekre, a nyitottan gondolkodókra kellene rátalálniuk. Az adott egyetem életére is pozitív hatású kapcsolatok azután újabb közeledést gerjeszthetnek – véli a professzor. Azonban hiányoznak a kutatási projektötletek, vagy ha vannak, nem kecsegtetnek piacképes eredménnyel, s ez a gazdaság egészét veszélyeztető, azonnali orvoslásra szoruló probléma. További, elsősorban a vállalatok részéről felmerülő kifogás az egyetemekhez közeledést igen szűk keretek közé szorító törvényi szabályozás. Ezt enyhítő kezdeményezésként értékelhető a múlt évben született, a vállalatokra innovációs adót kirovó, de az egyetemekkel együttműködőket annak fizetése alól felmentő innovációs törvény. Működőképessége még a jövő zenéje. A start-off vállalatok is a törvényi akadályok megszüntetését szolgálják.

Tömegesedés

Érdemes a téma kapcsán a tömegesedésnek nemcsak a hazai oktatást érintő kérdéséről is szólni. A rendszerváltást követően – anélkül, hogy ehhez az oktatási rendszer igazodott volna – a demokratizálódási folyamatok hatására a korábbi 10-20 helyett a közoktatásban végzettek 50-60 százaléka részesedik felsőoktatási képzésben. Ilyen körülmények között az előző negyven évet jellemző, alacsonyabb létszámhoz igazodó, alapos szakmai ismereteket adó rendszer sem a foglalkoztatást tekintve, sem a nagy létszámú ifjúság képességeihez mérve nem tartható. Ennek megy elébe – igaz, csak a felsőoktatás szintjén, de várhatóan a középszint reformját is felgyorsítva – a tömeges felsőoktatási képzésre összpontosító bolognai folyamat. Például a 3 éves bsc-képzésben megszerzett tudással szakmunkásként elhelyezkedve kisebb a veszteség, mintha valaki a jelenleg öt év alatt megszerzett tudással kényszerül erre. A külföldi tapasztalatok szerint a bsc-szint a szakmatanuláshoz, az állásszerzéshez és persze a továbbtanuláshoz egyaránt jó alapnak bizonyul. A nyugati és a hazai szisztéma közötti legjelentősebb eltérés a finanszírozás kérdésében van, Magyarországon még ma is jelentős hányadát vállalja az állam magára.

Az átállás nehézkes, minden hároméves képzésre átálló intézmény igyekszik – pl. az oktatói presztízs, az érdekütközések, valamint az egzisztenciális és felkészültségi kérdések miatt – a korábbi szakmai tudást a három évbe belezsúfolni.

„A felsőoktatásban, nevezetesen a bsc-képzésben adódó új szerepeket, egy új oktatógárda feladatait a PhD-képzésből kikerülők tölthetnék be – véli Polónyi professzor –, hiszen ők már a többlépcsős képzés, az új igények világában nőttek fel. Ám az oktatási reformok lassúsága miatt az új, hároméves képzéshez készülő oktatási programokban a képzés idejének töpörödésén kívül nem látszik lényegi változás. Pozitív elmozdulást csak az érintett területekkel összehangolt, erős kézzel irányított, a mainál sokkal tudatosabb oktatáspolitikától remélhetünk. A tananyagokon túl az oktatókat is érintő, sok érdeksérüléssel, gyökeres változással járó átalakulás változásmenedzsment után kiált. Ebben azonban az állam- és közigazgatásban dolgozóknak nincs gyakorlatuk."

Hiányszak

Az egyetemeken nincs kifejezett tanácsadóképzés. „A jó IT-tanácsadó olyan szakember, aki informatikát tanult, képes modelleket építeni és az ügyfél fejével üzletileg gondolkodni. Ezt ma három egyetem, a BMGE (informatika), az ELTE (modellek) és a Corvinus (üzlet) hozza össze, ezt tükrözi a mi munkatársi állományunk is" – mondja Huszár Péter, az AAM Vezetői Informatikai Tanácsadó Rt. szakértője. „Az informatikai menedzsernek kiváló IT-szakértő, modellalkotó és nyitott emberek képzése egyelőre megoldatlan."

Élethosszig – ki, mit, hogyan?

Az információs társadalom épüléséhez szükséges másik – az oktatás, a társadalom, a közigazgatás és az üzleti világ együttműködését igénylő – fájó pont a felnőttoktatás, ami a többféle célcsoport miatt differenciált stratégiát igényelne. Ám Magyarországon nincs kiforrott és strukturált felnőttoktatási stratégia.

A legnagyobb gond az ezzel kapcsolatos nagyon csekély hazai aktivitás. A rendszerváltást követően mintegy másfél millió ember lépett ki a munkaerőpiacról. Egy részük nyugdíjba ment, másokat leszázalékoltak, sokan kényszervállalkozók lettek, s jelentős hányaduk valahol útközben van, vélhetően a szürkegazdaság vonzásába került.

A felnőttképzés egyik célcsoportját a statisztikákban nem szereplő inaktívaknak kellene alkotniuk, egy másikat a regisztrált munkanélkülieknek, a harmadikat a munkájukat potenciálisan elvesztőknek, majd az alulképzettek következnének, de nagy az igen alacsony szintű, korszerűtlen képzésből kikerült szakmunkások csoportja is. A sort a felsőfokú végzettségűek zárják. A felsorolt célcsoportok jelentős hányadát figyelmen kívül hagyva a hazai felnőttképzés elsősorban az utolsóként felsoroltakra koncentrál, valamint a munkanélküliekre. Az iskolarendszerű felsőfokú képzést többnyire a diplomásoknak kínálják, annak jelentős hányadát az esti és levelező tagozatokra járók teszik ki. Okként az alacsonyabb végzettségűek a munkahely megőrzését, míg a magasabban kvalifikáltak piaci esélyeik növelését jelölik meg.

Az élethosszig tartó tanulásra visszatérve, az UNESCO-alapokon nyugvó egyik felfogás azt emberi jogként kezeli. Az EU és az OECD inkább a munkaerő-piaci megközelítést alkalmazva a több, akár 5-7 szakmaváltás szükségszerűsé-gét hangsúlyozza. A magyarországi átlagos 5-7 munkahely- és néhány foglalkozásváltáshoz viszonyítva ez még túlzásnak tűnik, de a foglalkozás „mobilitása" növekszik, és ebben az élethoszszig tartó tanulás segíthet. A kétszintű képzés létrejöttével a felsőoktatásban a mobilitás még nagyobb lehet. A részidős képzések már ma is nagyobb arányúak a nappaliaknál, s a felsőoktatásban tanulók csaknem fele táv-, esti, illetve levelező oktatást választó hallgató. A jelenlegi, 2000-ben elfogadott felnőttoktatási törvény félresikerült, agyonbürokratizálta a komoly kiadást jelentő akkreditáció, s káros módon a piaci folyamatok ellen dolgozott. A gazdasági élet javulásával viszont, billentve a mérleg nyelvén, nőhet a tanulási kedv a felnőttek körében. Jó jel a felnőttoktatásba ma már beszámító rekreációs képzések növekvő aránya, de a felsorolt pozitívumok együttese sem pótolhatja a stratégiát. Más területekhez hasonlóan itt is összefogásra lenne szükség a stratégiaalkotáshoz s annak mentén a komolyabb eredmények eléréséhez, de az adópolitika bevetése ugyancsak hatásos eszköz lehet.

Kvázipiac

Sajnos a rendszerváltás óta, feltehetően ideológiai okokból, az államigazgatásban mintha bűnnek számítana a stratégia, a hosszú távú tervezés. A történéseket inkább a piacra bízzák, miközben az oktatásban nincs teljes értékű piac, s annak szereplői sem a piac szabályai szerint viselkednek. A törvény – tekintettel a szociális juttatásban részesülőkre, a tandíjmentesekre stb. – nem ír elő szabad árképzést. Egy nem piaci elveken működő rendszer piaciként kezelve eltorzul. A képzés torzulásának jellegzetes példája, hogy az oktatási intézmény nem akar alkalmazkodni a kereslethez, mert az számára kényelmetlen. A kvázipiacon a szolgáltató számára nincsenek kényszerek, a fogyasztó pedig nem racionális, amit az oktatáspolitikának ideje lenne felismernie. Ezt az oktatáson túl az egészségügyet is érintő, jellegzetesen közigazgatási problémát tőlünk nyugatabbra már megoldották. Ott a redisztributív rendszerekben – amilyen az állami finanszírozású oktatás vagy az egészségügy – iskolaszékek, betegjogi biztosok működnek, akik a „fogyasztók" igen hatékony szócsövei. Például tagjai a kórházak igazgatótanácsának, felügyelőbizottságának, s így részt vesznek a bérezésben és a fegyelmezésben is. Nálunk, bár voltak, vannak próbálkozások, ezek egyike sem működőképes. Tizenöt év kevés a piaci fejlődés hiányosságainak pótlására, így a magyar államigazgatás ma még az állampolgár védelme helyett az intézményrendszer működtetését érzi elsődleges feladatának.

Mi leszel, ha nagy leszel?

A gazdaság, az oktatás, a foglalkoztatáspolitika stb. közötti összhang, együttműködés hiánya nagyon megnehezíti az egyes iskolai fokozatokon túljutó diákok dolgát, hogy megtalálják a helyüket a munkaerőpiacon, s képességeik ne maradjanak kihasználatlanok. „Míg Nyugaton, az EU-ban – a tagok felvételétől támogatásuk mértékéig és irányáig – minden terület fejlesztése szigorú stratégiai tervek szerint halad, addig mi a foglalkozások és a foglalkoztatás terén még a prognosztizálástól is elzárkózunk" – sajnálkozik Polónyi István. „Amerikában a szülők, a gyerekek s a munkaerőpiac szereplői a lényegében valamennyi foglalkozásra kiterjedő, a kibocsátást, a keresletet és a fizetéseket tizenöt-húsz évre előre jelző prognózisból tájékozódnak, hogy mit érdemes iskolaválasztáskor a gyermekek figyelmébe ajánlani. Nálunk, egyelőre csak féléves távlatot felölelve – 4-5 éves oktatási periódusoknál ez csupán jelzésértékű lehet –, a Foglalkoztatási Minisztérium most kezd hasonlóba. (Tapogatózó kezdeményezések azért már itt is akadnak, lásd a Rangok és rangsorok című keretes írást – szerk.)

A prognózisok sem tévedhetetlenek, de fontos információhordozók, hibahatáruk gyakori felmérésekkel csökkenthető."

Segíthetik a tájékozódást – s ezen nem változtat a hazai felsőoktatási intézmények heves tiltakozása – az intézményi rangsorok. Akadnak köztük a Nobel-díjasok számát, a meghatározott folyóiratokban megjelent publikációkat stb. figyelembe vevők, de vannak a végzett hallgatók tapasztalataira vagy foglalkoztatási jellemzőire támaszkodók is. Az egyetemre, főiskolára járók magas létszáma miatt a hallgatók a szolgáltatás fogyasztóinak tekinthetők, akik a tandíj vagy az utánuk járó állami támogatás ellenében elvárhatnak egy bizonyos ügyfél-kiszolgálási szintet, amibe a tájékoztatás – végzettségi szintnek megfelelő elhelyezkedési lehetőségek, munkahelyi közérzet stb. – is beletartozik. Ez utóbbit szolgálják a végzettek tapasztalatain alapuló, a pályakezdő fiatalok elhelyezkedési esélyeiről már idehaza is készülő, a foglalkoztatási viszonyokról árnyaltabb képet nyújtó felmérések (lásd: Galasi Péter – Varga Júlia: Fiatal diplomások életpálya-vizsgálata). Az említettek mindegyike visszajelzésként szolgál a hallgatók számára az intézmény- és pályaválasztáshoz, de viszszajelzést ad az egyetemek munkájáról, azok társadalmi hasznosságának mértékéről is.

Átláthatóság

Polónyi István úgy gondolja, hogy az információs társadalom egyik fontos eleme a nyilvánosság megteremtése lehet. „Furcsa fricska, hogy a transzparencia megteremtése felé tett első lépésként épp az Oktatási Minisztériumnak nincs Üvegzseb lapja, és szinte egyetlen minisztériumnak sincs kinn a weboldalán a telefonkönyve vagy a munkatársainak a neve, s még jó, ha az SZMSZ-t megtaláljuk. A felsőoktatási intézmények honlapjainak tartalma, minősége, frissessége hagy némi kívánnivalót maga után. Mivel ezek is az információs társadalom fontos elemei, külföldön rangsorok ösztönöznek rendbetételükre, de olyan ország is akad, ahol törvények kötelezik az intézményeket a naprakészségre, az átláthatóságot és az elszámoltathatóságot szolgáló információk felvitelére stb. Magyarországon az információs kultúra szintjének megfelelően ma még meglehetősen alacsony az információ értékként való elismerésének szintje. Az internet megbízhatatlan, az elektronikus aláírás még mindig hagy kívánnivalót maga után, kiszolgáltatottnak érezzük magunkat, s ez az internet terjedésének sem kedvez."

A technológiai hatások és az ember

Az oktatás iránti kereslet magától is alakul. A XX–XXI. század az oktatás fogyaszthatóvá, az emberek mindennapi fogyasztásának részévé válásáról szól. Ebben pedig az informatikának is juthat szerep. A ma még komoly vitákat generáló e-learning elsősorban a komoly alapokkal rendelkező, célirányos tudást megszerezni kívánók képzési formája.

A mai napig nem dőlt el, hogy az internet az exhibicionisták és a félbolondok játszótere lesz-e, vagy az oktatás, a kultúra és a kereskedelem eszköze. Van, aki a vírusok miatt néhány éven belül az összeomlását jósolja, mások a jövő háborújának eszközeként emlegetik. Leginkább a szórakozónegyedekre emlékeztet, ahol a prostituált és a színész egyaránt megtalálható.

Az internet az ember jó és rossz oldalát egyaránt visszatükrözi. „Nem hiszem, hogy megváltja a világot, ezért én inkább a szkeptikusok, mint a hívők táborát gyarapítom. Semmit nem változtat meg gyökerestül, csak újabb rétegként épül rá kultúránkra" – összegzi véleményét Polónyi professzor.

Programme for International Student Assessment

A 31 országban 174 ezer tizenöt éves gyermek tanulási szokásait és képességeit vizsgáló PISA-felmérés (Programme for International Student Assessment) alapján tavaly ősszel két német kutató a PISA-jelentés néhány megállapításával is vitába szállva új dimenzióba helyezte a számítógép-használattal kapcsolatos eredményeket. Thomas Fuchs és Ludger Woessmann, a müncheni egyetem IFO gazdasági kutatóintézetének két tagja arra a következtetésre jutott, hogy minél kevésbé használják a diákok a számítógépet otthonukban, illetve az iskolában, annál jobban teljesítenek a különböző műveltségi és matematikai teszteken. A megállapítás alapjaiban kérdőjelezheti meg a különböző kormányzati programokat, amelyek az iskolák minél gyorsabb számítógép-ellátását célozzák. A kutatók szerint a komputerhasználat nem függ össze az olyan alapvető készségekkel, mint a matematika vagy az olvasás. A tanulmány azt is kétségbe vonja, hogy az alapvető komputerhasználati ismeretek nagyobb hatással lennének az emberek foglalkoztatottságára (az IT oktatását gyakran ezzel indokolják), mint bármilyen más eszköz (például a telefon) használatának ismerete. Az európai kormányzatok jó része egyre inkább az oktatási folyamat integrált részeként tekint a számítógépre, ezért a felmérés várhatóan komoly vitát gerjeszt majd.

Melyik testhezálló?

Az IT-szakembereknek 2010-re tisztában kell lenniük az üzleti realitásokkal – ipar, alapfolyamatok, ügyfélbázis, környezeti feltételek, kultúra, kényszer –, és hozzá kell járulniuk saját vállalatuk valódi üzleti értékeinek megteremtéséhez. Vagyis a sikeres IT-szakembereknek már nem csupán a szakterületükkel kell azonosulniuk. A globális kommunikáció, a csökkenő foglalkoztatási biztonság, a személyes megoldások és a helyfüggetlen technológiák új foglalkoztatási opciókat hoznak létre, azok összes előnyével és hátrányával. Az opciók a munkáltatók és a munkahelyek szerint változnak.

Rangok és rangsorok

Tökéletesítésre szoruló, kissé nehezen emészthető, de mindenképpen jelzésértékű a közelmúltban megjelent HVG-különszámban többféle aspektusból felállított magyar felsőoktatási intézményi, kari rangsor. Az összehasonlításban igyekeztek a világrangsoroknál alkalmazott mutatókra támaszkodni – már ami azokból idehaza értelmezhető. A felsőfokú tanintézetekben oktatók tudásátadási képességét például tudományos tevékenységükkel, kutatási eredményeikkel, nyelvkészségükkel mérték, de az akadémiai rangok, oktatói címek is alapul szolgáltak, csakúgy, mint a publikációk száma. Más megközelítésben az oktatáshoz használt számítógépek számát, az egy főre jutó kutatás-fejlesztési bevételt, valamint a doktori képzés gyakorlatát vették a rangsor alapjául. Ezek persze csak kiragadott példák, mert ahogy azt a készítők is megtanulták menet közben, nincs tiszta, minden elemében egyértelmű és támadhatatlan rangsor. De legalább megtört a jég, s a rangsorok – megfelelő hozzáállással – évről évre tökéletesedhetnek.