Prim Hírek

Aztán meglátod, és hirtelen a föld alá bújnál. Jaj, hogy öltözködik, milyen pocakos, kopaszodik, egyszóval: nem a te eseted. Pedig a fotón nem így nézett ki! Nem igazság! Hiszen egy 15 évvel ezelőtti fotót küldött! Erőltetett társalgás, kényelmetlen, kínos. Az lenne a tisztességes, hogy mindjárt az első alkalommal elköszönjünk egymástól, mindörökre. De nem megy. Talán másnap, a számítógép mögé bújva, bátrabban, hogy nem látom az arcát, nem hallom a hangját.

Hopp, másnap megelőz a levele, amelyben közli, hogy: bocs, de nem oké a dolog. Húúú, ezt megúsztam. Válaszolok neki, hogy minden rendben, semmi harag. Reménykedve keresgélek tovább a neten, a kínálat bőséges... Akár a piacon.

Most már nagyon fontos szempont, hogy a fotó friss legyen. Ezúttal nem fogom elkapkodni, hosszabb ideig levelezek vele. Milyen érdekes, hogy azt sem tudom, ki ül a háló túloldalán, mégis apró kis titkokat, legbensőbb dolgaimat bízom rá. Lehet, hogy nem kellene, de hát ez vagyok én, és nem sablonokkal akarom fárasztani.

A levélváltás egyre sűrűbb, mind nagyobb izgalommal várom válaszait. Aztán bensőségesebb hangvételűek lesznek a levelek, sőt egyre izgatóbb a téma. És akkor úgy érzem, már ezer éve ismerem, és valahogy elhiszem, hogy szinte szeretem. Ő ugyanezt vallja meg nekem.

Hát jó, kibújok a védőbástya mögül, lássuk egymást szemtől szemben. Hirtelen jött a találkozás, zavaromban azt sem tudtam, mit gondoljak vagy érezzek, mintha kiürült volna a fejem. De mégis valami apró kis melegség öntött el, úgy szívtájékon. Egy rövid csók, amitől majdnem a karjában olvadtam el. Olyan gyorsan zajlott le minden. A következő randi gyorsan jött, és simábban történt. Forró volt, szenvedélyes, eszméletlen.

És akkor elgondolkodtam, hogy: te úristen, hát ez lehetséges? Tényleg egymásra találtunk volna, kölcsönösen mindenben megfelelve? Ez tényleg nekem adatott meg az életben? És - továbbra is bízva őszinteségében - ő is ezt mondja rólam. Hát ez gyönyörű! Sírni tudnék a boldogságtól.

És elkezdődtek a változások. Környezetem észrevette, hogy más vagyok, nem bújok szürke mezei egér maskarámba, egyre vidámabb, színesebb és csinosabb kezdek lenni. Leszoktam a dohányzásról (ami nagy szó, még én sem hittem volna, hogy megteszem), adok a külsőmre, és ami a lényeg: boldog vagyok!!!

Ő is látja rajtam, bár nem mond rá semmit. Én viszont alig bírom visszafojtani érzéseimet. Muszáj elmondanom Neki!

Megtörtént... Néma csend... Jaj, hol rontottam el?! Lehet, hogy túl gyorsan zúdítottam rá érzéseimet? Hiszen soha nem mondta, hogy mindent lehet, csak ezt ne!

Valami megszakadt köztünk, a vonal kattant, foglalt... Nem kapcsolható... Ezt nem hiszem el, hogy történhetett meg? Csak nem hagyott faképnél minden magyarázat nélkül? Ezt nem élem túl!

Öt napon keresztül sírtam, elbujdosva a világ szeme elől. A hatodik napon már sírni sem tudtam, a torkom összeszorult, ha a telefon megcsörrent. Vártam, még mindig vártam, hátha csak tévedés volt. Kínok közt vergődtem, nem tudtam még csak elképzelni sem, hogyan tovább. Többször próbáltam felhívni, de mielőtt felvette volna a kagylót, letettem. Több levelet írtam neki, de nem válaszolt. Ez borzasztó! Semmibe veszi az érzéseimet?!

Aztán egyszer mégis megvártam, míg felveszi a kagylót, és akkor már nem volt visszaút. A kérdést röviden tettem fel: Vége? Kissé meglepődött, nem tudta mire vélni a dolgot. Zaklatott volt a hangja, és röviden elmagyarázta, min ment keresztül az elmúlt pár napban. És ahogy Ő beszélt, én annál jobban kezdtem szégyellni magam. Az én problémám - pedig nem kicsi! - eltörpült az övé mellett. Míg beszélt, fokozatosan eltűntek a sötét felhők kapcsolatunk egéről, és úgy éreztem, ezt az embert sokkal jobban szeretem, mint azt hittem volna. Olyan értékes számomra, hogy tűzön-vízen át harcolnék érte. Eloszlatta bennem a kétséget. Igen, én is fontos vagyok neki, és nincs probléma kettőnk között. Egyet nagyon jól megtanultam az esetből: türelem, türelem. Na, mit is terem?...