Prim Hírek

A rendező ITU az idei pozsonyi szemináriumra közel 60 résztvevőt hívott meg, köztük egy-egy szakembert Bulgáriából, Litvániából, Romániából, Jugoszláviából, Albániából, Lettországból és Csehországból, s harmincnál is többen jelentek meg a rendező Szlovákiából. Az előadók inkább a fejlett országokból érkeztek, így például Nagy- Britanniából, Franciaországból, az Egyesült Államokból, Spanyolországból, Japánból, illetve Ausztriából. A rendező ITU-t három kitűnő előadó képviselte a szemináriumon, és e sorok íróját érte az a megtiszteltetés, hogy a magyarországi teleházakkal, valamint a távtanulással és a távmunkával kapcsolatos tapasztalatait ismertesse.

A szeminárium komolyságát mutatta, hogy nagyon érdekes szakértői előadások hangzottak el a Világbanktól és az Európai Uniótól érkezett előadók részéről, illetve a nagy telekommunikációs cégektől érkezett képviselőktől.

A szeminárium témáit két részre lehet bontani, a nagyobb részbe a technológiai előadások tartoztak, ami bizonyos továbbképzést jelentett a különféle országokból meghívott "telecom"-munkatársaknak. Az előadók bemutatták az adott téma európai helyzetét, de nagyon sokszor részletesen szóltak a világban - inkább az USA-ban és Japánban - bekövetkezett vagy várható változásokról is. Látható módon ezekkel az előadásokkal az ITU megkönnyíteni igyekezett a Kelet- és Közép-Európai országok szakembereinek a legmodernebb telekommunikációs technikákban való eligazodását.

Több előadó foglalkozott a rádió-telekommunikációval, a mobilrendszerekkel, ami azt mutatja, hogy ezen a téren az elkövetkezendő években még a mainál is nagyobb fejlődés várható. Nagyon meglepő volt, hogy ma a nagy nemzetközi telekommunikációs cégek számos megoldást ajánlanak a távközlési társaságoknak, és az is látható volt, hogy egyáltalán nem mindegy, egy-egy ország kitől és milyen berendezést választ saját rendszerének kicserélésére vagy továbbfejlesztésére. A cégek képviselőivel beszélgetve nem volt nehéz megállapítani, hogy Kelet- és Közép-Európa országai ma nagyon előkelő helyen szerepelnek a multik piaci listáján, hiszen ezek az országok különféle szervezetektől óriási összegeket kapnak arra a célra, hogy távközlési rendszereiket modernizálják, és egyáltalán nem mindegy, hogy ezeket a pénzeket hol fogják elkölteni. Érdekes volt, hogy a szemináriumon a telekommunikációs fejlesztésekkel, a megoldásokkal és a privatizálással kapcsolatban is nagyon sokszor elhangzott Magyarország neve, s egyszer sem volt az országról negatív a vélemény, majdnem mindig a magyarok voltak a "bezzegek".

Nagyon sok szó esett a tarifákról, amelyeket Európában általában nagyon magasaknak tartottak. Hosszú beszélgetés folyt arról is, hogy Európa mennyire van lemaradva az internethasználatban Amerika mögött. A kritika végén a végső konklúzió persze az volt, hogy nálunk is jobban fejlődne az internethasználat, ha itt is az amerikai tarifák szerint kellene távközlési díjakat fizetni.

Érdekes volt, hogy a szemináriumon egyetlen előadás sem hangzott el a kábeltévés rendszerekkel kapcsolatban, noha az IP alapú telekommunikációról volt szó.

Három előadás szólt a telekommunikációs rendszerek alkalmazásáról, nevezetesen a teleházakról, a távmunkáról és a távtanulásról. Az amerikai előadó egy olyan cég képviselője volt, amely "telecentereket" épít és szervez azokon a településeken, amelyeken szükség van rá. Ezek a telecenterek valójában falusi telekommunikációs szolgáltatók, amelyek - franchise-alapon, például szövetkezeti formában - akár komplett telekommunikációs szolgáltatást is nyújthatnak. Egy ilyen szövetkezet már néhány ezer előfizetővel Lengyelországban is működik, egyelőre most vizsgálják a tapasztalatokat. Az előadáshoz többen is hozzászóltak, mert nem nagyon értették, hogyan lehet egy komplett telekommunikációs szolgáltatást néhány ezer főnyi előfizetővel gazdaságosan működtetni. Nemcsak Magyarország, de más országok példája is azt mutatja, hogy a kis "operátorokat" (telefonközpontokat, internetszolgáltatókat) előbb vagy utóbb bekebelezik a nagyok, mert elegendő bevétel híján nem tudják a tőkeerős nagyokat fejlesztéseikkel követni.

A kérdésre és a megjegyzésre nemigen volt válasz. Az amerikai példa másban is sántított. Ezek a "telecentrumok" ugyanis Amerikában szigorúan üzleti alapon működnek, ezért csak jövedelmet hozó feladatokat vállalnak, szociális problémákkal csak akkor foglalkoznak, ha azok üzletnek is megfelelőnek bizonyulnak.

Talán ezért is keltett a vártnál nagyobb érdeklődést a magyar teleházakról tartott előadás és a "Mi teleházunk" című videofilm levetítése. A filmben a szemináriumon részt vevő országok felismerték saját falvaikat, a magyarországihoz hasonló körülményeket és persze azt is, hogy a magyar, a litván, a lett, de a szlovák, jugoszláv és román környezetben sem tud egy teleház olyan üzletet csinálni, amivel akár a saját fenntartása is biztosított lenne. Ezért a teleházak támogatásra szorulnak, amelynek ellenértékeként beviszik az információs társadalmat, a civil mozgalmat, az elektronikus kereskedelmet, a távtanulást és a távmunkát, a modern technológiát a hazai falvakba, ami nélkül ma már nem képzelhető el a vidék fejlődése.

A pozsonyi szeminárium legnagyobb tanulsága éppen az volt, hogy a teleházak iránt eddig csak kevés érdeklődést mutató távközlési vállalatok képviselői megértették: a technológia mellett nagyon fontos, hogy ezt a technológiát - főleg falusi környezetben - mire fogják az emberek használni.