Az 57. (avagy elegánsabban szólva, Superbowl LVII) elképesztő minőségű amerikai focit hozott – mint várható is volt ezektől a szuper emberektől. Sokuk olimpiai szintű atléta, néhányuk aranyérmes is lehetne, pedig nekik a klasszikus "track and field" az csak kiegészítő edzés azért, hogy az NFL-ben játszhassanak, sokmilliós díjazásért. Ezen az NFL szinten az edzők és különféle szervezetek is - akár egy hadsereg vezérkara - megmérkőznek stratégiával, taktikával, ráadásul még rögtönzésre is jut hely a quarterback fegyvertárában. Ettől is hihetetlen a játék: a milliméterre (inchre) kiszámított, begyakorolt formációk mellé a művészi rögtönzések, amikre tized másodpercek jutnak néha – és ezeken múlik a végeredmény.
A bírók
Igazából erre kellene vagy illene odafigyelni, csak nehéz, mert a bírók általában "láthatatlanok" egy amerikai foci meccsen, és ha nagyon ritkán szóba kerülnek, az sosem jó. Három is van a bíróból, mindent több szögből néznek, vissza is játszhatják, ha az egyik csapat úgy dönt, hogy ezt kéri – tehát nehéz rosszul bíráskodni.
És itt van az ördög elásva a 38-35-ös győzelem körül. Két kiegyenlített tehetségű csapat, a Philadelphia Eagles csúcsformában érkezett, a San Francisco 49 – nek esélyt sem adott a döntőbe jutásra – míg a Chiefs is egészen hihetetlen sikeres évet zárt, Az első félidőben kimondottan az Eagles vezetett – viszont mint tudjuk, a félidő show-ja hosszú (idén az Apple Music Halftime Show queen B-vel, vagyis Rihanna-val, mint sztárral a központban) és ezek a ráadás percek (igen, mert ne feledjük, hogy az American Football nem más, mint entertainment, a Cirque du Soleil szintű izom-akrobatika-művészet, és ennek megfelelően a játék maga másodlagos a szórakoztatáshoz kepést), szóval ezek a plusz percek segítettek a vesztésre álló Kansas City csapatot lélegzethez térni és új erővel lepni meg a Sasokat. Ahogy szépen hozták be a lemaradást, a feszültség egyre nagyobbra nőtt.
És ekkor közbeszóltak a bírók, és egy "papírforma" szerint jogos büntetést hoztak a Philadelphia ellen – viszont a százmilliós szurkolótábor szerint a szabályok lényegét kellene betartatni a bíróknak, nem pedig a bürokratikus "papíron megszegte a szabályokat", ahogy a kétségbeesetten védekező James Bradburry valóban hozzáért és "rángatta" a Juju Smith-Schuster-t – akiről ez lepergett és folytatta a futását – tehát sokak szerint mintha nem történt volna semmi, tovább kellett volna engedni a játékot. A klasszikus fociban ezt "előnyszabálynak” neveznék, ami itt az amerikai fociban is működik a gyakorlatban – csak éppen nem a Superbowl-ban.
Itt a hatalmukkal visszaélő bírókról szólt a befejezés. Mintha elvették volna a meccset a játékosoktól. Mintha diktátorok diktálták volna, hogy kinek kell nyerni. Mindezt úgy találva, mintha a szabályok ezt lehetővé tennék, sőt igy kell dönteniük. Ettől felháborító, hogy lefújtak ezt az érintést, egy olyan sportban, ahol hústornyok futnak úgy egymásnak, hogy a sisakjuk és cipőjük is gyakran lerepül.
Ez nemcsak filozófia, hanem életérzés
Mintha a mai világban – és ennek része a sport – nagy üresség venné át a józan ész szerepét, mondaná az elemző erre a döntésre. Minden olyan mintha működne, csak éppen a lényeget veszi ki belőle a zsebdiktátor, "ellopva" az egyébként megérdemelt győzelmet és a megtisztító vereség élményét is a játékosoktól. Életérzésnek is nevezhető ez a kielégítetlen, ostoba, ezek "hülyének néznek minket" típusú befejezés – különösen egy ilyen felejthetetlen minőségű játék után.
Amitól viszont megijedtem a közvetítés közben – és után leginkább – az a pontos metaforája ennek a kor érzetének és a játék kifutásának is – a reklámok tükrében.
A nézők többsége leginkább a reklámokat nézi, és néha odafigyel a touchdown-okra, amikor éppen nem a super bowl party számára elengedhetetlen chips-et vagy burger-t vagy rántott csirkét eszegeti, sörrel leöntve.
Miről szóltak a reklámok? Műviségről és a valóság kereséséről
A Fox egészen kiváló, hibátlan közvetítése mintha a Matrix-ban zajlott volna: transformer-ek makettjei alakultak át sportautóvá a Porsche szponzorálásában, és ezek a gigantikus robotok végig ott ólálkodtak a képernyőn, amikor statisztikákat vagy más információt közöltek a nézőkkel.
Ebből a digitális rabságból szeretett volna kimenekülni a nézőközönség, és kapott ehelyett még több robotszerű táncot a félidőben. Nekem leginkbb a Blade Runner (a klasszikus első kiadás) China Town jeleneteire emlékeztettek a Rihanna körüli táncosok lebegve nyüzsgő tömege, a láthatatlan kötelekkel felemelt mini színpadok sora emelve látomásos erejű látvánnyá a félidő show műsorát, ami ismét csak a Cirque du Soleil szintű profizmust hozta. Mellesleg ebből a művalóságból a Rihanna terhes pocakja jelentett kikapcsolódást, és ha már a hölgyeknél tartunk, akkor ne felejtsük el megjegyezni, hogy a a himnusz elhangzása után átrepülő ("flyover") - még légi csatát sosem vesztett - vadászgépeket most hölgy pilóták vezették, mert éppen őket is ünnepelték.
Az apropó? Fél évszázada szolgálnak / harcolnak hölgyek a világ magasan legerősebb tengerészetében, a US Navy-ben - ezt ünnepli stílusosan a női harci repülők flyover-je.
Jézus és a celebek
A "He gets us" vallásos kampány egyszerű mondatai a bibliából jelentették számomra a legkreatívabb művészi munkát. Egyszerű szövegek, egyszerű mondatok. "Jesus loved the people we hate". Elgondolkodni szabad. Elsőre teljesen bizarnak tűnik a fogyasztói társadalmat ünneplő csúcseseményen egy vallásos terítő kampány, 20 millió dollárért, pedig talán itt lenne igazán helye a reklámnak, a másképp gondolkodás bemutatásának, szórakozás és kajálás közben, barátok közösségében.
Ugyanezt a hozzátartozásra, megértésre, role modellekre való vágyakozást jelenít meg a sok-sok celebet használó, biztonságra játszó reklámok sokasága is. Talán a legnézhetőbb és humorosabb a T-mobile profin összevágott anyaga, a T-Mobile's "New Year. New Neighbor," reklám, Zach Braff, Donald Faison és a nem öregedő John Travolta játszották újra a "Grease" egy jelenetét. Mellesleg ugyanez a T-mobile még egy sikeres reklámot hozott a Bradley Cooper-rel, aki édesanyájával kuncog egy jót, valamint a Pepsi a Ben Stiller-rel, vagy a Dunkin Donuts a Ben Affleck-kel. Hozzák a formát: mindegyik Celebes reklám erős jelenlétű, mert a karizmát azt garantálják a Hollywood-i sztárok (csak ugye a jézusi mélység hiányzik, de ne legyünk perfekcionisták egy sportesemény körül ha szabad).
Hova tűntek a technológiai cégek reklámjai?
Nagyot puffanva a semmibe, beleértve a dög unalmas Google (mintha a ChatGPT elvette volna az életkedvüket) vagy az Amazon játékos kedvűnek szánt (csak éppen laposra sikerült) reklámját. Az Apple-t csak a félidő show műsora – vagyis Rihanna – mentette meg, legalább ők biztonságra törekedtek a millióikkal.
Politika és manipuláció mindenütt
Természetesen ebben a teljesen összekapcsolt világban ne felejtsük el megjegyezni, hogy a politikusok megzavarodott viselkedését mutatja be az, hogy AOC (Alexandria Ocasio-Cortez) lefasiztázta a keresztény térítő reklámokat, mert a szélsőségesek szeretnék az érzelmekre apellálva figyelmet lopni maguknak.
És Biden elnök hallgatása szintén sokat jelent: az idén a konzervatív Fox által közvetített Super Bowl elött az elnök nem adott interjút, az én Amerikában töltött lassan harminc évem alatt ez még nem fordult elő.
Egyszóval sok mindent lehet látni, átlátni, megérteni abból, hogy ki milyen amerikai focimeccsen, milyen reklámot néz nem néz 2023 furcsa Super Bowl-ja alatt, ha valaki éppen elemzésre is szánja magát, nemcsak bulizásra.
