Prim Hírek

Ken Olson, a Digital elnöke, 1977

"Egy versszöveg vagy egy üzleti feljegyzés könynyűszerrel digitalizálható. Mindez azonban nem jelenti azt, hogy ezek a szövegek egy digitális szerkezet termékei volnának. Emberi lények hozták létre, és emberi elmét igényel az üzenetté lett szöveg tartalmának megértése is. Az adatokkal való bíbelődés és a gondolkodás között óriási szakadék tátong: noha a rögzített információ minden fajtáját gyakorlatilag digitalizál(hat)juk, és a digitális eszközpark segítségével dolgozzuk/dolgozhatjuk fel, mindez nem jelenti azt, hogy az információ maga lenne lényegileg digitális, vagy (és ez talán még fontosabb) hogy azok a műveletek, amelyeket emberi lényekként végre akarunk hajtani rajta, megközelíthetőek volnának a digitális logika eszközeivel."

Gránitba faragott bekezdés. Minden valahová igyekvő cyber-gondolatmenet elé odakívánkozó közlekedési tábla. Újnak nem új, a megfogalmazásban nincs semmi eredeti, a felismerés maga nem különösebben izgalmas (akár banálisnak is mondhatnánk) - de mivel fékezhetetlen tasztatúrájú karaktergyárosok tömege feledkezik meg hivatásszerűen róla, igenis nagy jelentősége van annak, ha valaki figyelmeztet a szemléleti útjelzőkre.

Egy ilyen felütést csak elrontani lehet - és ezt Jonscher sokra tartott, népszerű könyve sajnos meg is teszi.

Vezetőnk már a bevezetésben ellentmondásba keveredik saját magával, amikor az 1997-es Deep Blue versus Kaszparov csatát felidézve teátrálisan megállapítja: elveszítettük az ember versus gép játszmát. Ha hinne saját ceterum censeójában, akkor bizonyára felismerné - ahogy arra mások nem szűnnek meg rámutatni -, hogy bizony az is ember-ember erőpróba volt. A gép csak milliónyi emberjátszma tapasztalatait használta, emberek által közvetítetten és programozottan.

Ha komolyan venné saját alaptételét, nem az iskolai feladata részeként Ghánáról az interneten keresztül adatot gyűjtő 11 éves Emmácska történetével próbálná az emberi tapasztalatszerzést elszegényítő számítógép veszélyére figyelmeztetni az addigra már elcsigázott olvasót az utószóban. Hiszen éppen Jonschernek a bájos bostoni leánykáról adott "gyorsfényképéből" tudjuk, hogy ő bizony minden hétvégéjét lovaglással és az elmaradhatatlan csutakolással tölti a Mount Washington lábánál fekvő családi farmon, miközben rajzok tömegét készíti, amelyek tárgya a változatos természet, pillangókkal, fákkal, hegyekkel. (A balettórákról már ne is beszéljünk.) Azt viszont már máshonnan tudjuk, hogy véletlenül éppen Ghána az az afrikai ország, amely - talán annak révén, hogy a legnagyobb igyekezettel próbálja "behuzalozni" az országot és oktatási intézményeit - leginkább az amerikai netizenek figyelmének fókuszába került. Az internet előtti időkben sokkal inkább holt lexikon- vagy térképadatként (nem) létező, "futottak még" afrikai országból éppen az új kapcsolati lehetőségeknek és az azokat a személyes tapasztalati tér kiterjesztésére jó érzékkel felhasználó rugalmas pedagógiának köszönhetően vált valódi és életszagú megismerési célponttá. Az, hogy észak-amerikai fiatalok ezrei (!) vesznek részt személyesen és nagyon gyakran a helyszínen (főleg Fekete-Afrikában és Latin-Amerikában) is az informatikai kultúrát közvetítő humanitárius akciókban, pontosan fordított irányt rajzol ki, mint Jonscher vészjelzése: azt kell látnunk, hogy éppen a számítógép kínálta új lehetőségek révén közvetített ismeretek és értékek váltják ki a tapasztalatszerzés új formái iránti igényt!

Amúgy a divatos szerzők jellegtelen idézeteivel teleszemetelt Jonscher-könyv nem rossz bevezetés a "honnan indult, s merre tart a digitális és hálózati térbe olvadó társadalom" témájába - ha éppen nem áll rendelkezésre jobb, nyugodtan ajánlhatjuk is. Az adat(jel/szimbólum)-információ-tudás tárgyrétegei mellé a kommunikáció-feldolgozás-gondolkodás műveleti rétegeit párosítva jól érzékelteti, hogy a távközlés- és a számítógép-történet fokozatosan az egyre magasabb rendű műveletek és "tárgyak" irányába tart. Meggyőzően mutat rá, hogy a telefon, a rádió és a televízió mintegy félszáz év alatt végbevitte az (analóg) jeltovábbítás forradalmát, s létrehozta a hang, a kép rögzítésének és jó minőségű visszajátszásának technológiáit. A számítástechnika betöltötte feladatát a jelfeldolgozás egyre nagyobb kapacitású és az interfészeken keresztül egyre több funkcióra használható rendszereivel. Az igazi nagy kérdés, hogy mi is az - immár digitális alapokon -, ami most következik.

Sajnos itt Jonscher megint csak zsákutcába jut, pedig szellemesen fog az ismertetésbe. Ha Bell telefonját tekinthetjük a fül szimulációjának (szenzorkamra, membrán, jelimpulzus), akkor a televíziós képteremtés és -továbbítás a szem szimulációja. De mit szimulálnak az internetre kapcsolt számítógépek és szövetségeseik, a lesben álló új technológiák (a nanoágazat, a mesterséges intelligencia, a neurális hálózatok, a szakértői rendszerek és a genetikus algoritmusok)? Jonscher szerint már-már a gondolkodás műveleti rétegét, azt, hogy mi is megy végbe az agyon belül.

Félretéve azt a hiányérzetet, hogy mennyire teljessé is tennék ezt a hasonlatsort a könyvben amúgy sokat idézett Bill Gatesnek éppen a "digitális bőrről" (a környezetbe kihelyezett milliónyi érzékelő által alkotott rendszerről) és a "digitális idegrendszerről" kidolgozott metaforái, észre kell vennünk, hogy az agy analógiájához jutva a mind terméketlenebb, saját köréből kitörni képtelen "gépi intelligencia" dilemmájába szaladunk bele.

Jonscher - és az összes szerző, aki hasonlóképpen okoskodik - ugyanis elfeledkezni látszik arról, hogy az algoritmizálható agymunka "gépesítése" az emlékezettámogatás ősi formáival és a számolásteljesítményt segítő mesterséges eszközökkel együtt ugyanolyan régi história, mint a jeltovábbítás, illetve a jelrögzítés technológiatörténete. Nem arról van tehát szó, hogy a gépbe költöző intelligencia stafétaszerűen átvenné a természetes intelligencia helyét, vagyis a kommunikáció gépesítése után most a gondolkodás gépesítése kerülne sorra. Sokkal inkább arról, hogy a megismerési környezet összetettebbé válásával az emberek mindig is egyszerre igyekeznek kiterjeszteni az agymunka algoritmizálhatóságának határait és a jelműveletek végzéséhez igénybe vett eszközeik hatékonyságát. A mindenkori gépi intelligencia annyira lesz képes, amennyit az elme működéséből (egyre több tudományterület összehangolt kutatásaival) megbízhatóan sikerül leképezhetővé tenni a számára.

Ha valóban meghatározó trendre vagy döntő mozzanatra akarunk rámutatni, akkor azt nem a technológiai, hanem az emberi oldalon kell keresnünk. Jonscher - visszatérve saját kiindulópontjához - meg is leli a vonatkozó, az információval "hivatásszerűen" foglalkozók arányát tartalmazó adatsort.

Az Egyesült Államokban a száz évvel ezelőtti 18%-ról mostanra 60% fölé ugrott az információs munkakörök száma. Hasonló mutatókat produkálnak a legfejlettebb országok, és ehhez az arányhoz közelítenek az információs versenyfutásban felzárkózni igyekvők is. A monoton, rutinszerű információs műveleteket végzők száma még mindig nő ugyan, ám arányuk egyre csökken azokhoz képest, akik a koordináció, a szervezés és a döntéshozatal aprómunkájával a gazdaság és a közigazgatás információs vérkeringését működtetik, de még inkább azokhoz képest, akik a kutatás-fejlesztés, az oktatás és a képzés, valamint a "kreatív" szakmák (pl. az írásművészet) képviselőiként a következő generációk által elfogyasztandó tudásállományt termelik nap mint nap. Ez a háttér hívja életre azokat a megoldásokat, amelyek egy növekvő "igényközösség" számára immár globálisan, az interneten teszik lehetővé mindazt, amit korábban csak lokálisan: kommunikációban és a rögzített ismeretkincshez való hozzáférésben. És így jutunk el az emberiség behálózottságának végső tétjéhez, illetve értelméhez. Ahhoz az állapothoz, amikor a gép csak eszköz, hogy - Teilhard de Chardinnek Jonscher által is idézett gyönyörű metaforájával szólva - "a gondolati energia fényudvara ölelhesse körbe a planétát."

Az 1930-as években a francia régész-teológus-szociológus Teilhard de Chardin azt jósolta, hogy előbb-utóbb ki fog alakulni az emberiséget inkább mentális, mintsem fizikai szinten összekapcsoló hálózat, és ezt nooszférának nevezte el.

Teilhardnak a nooszférát - információs hálózatként - részben fizikai kategóriákkal kellett leírnia, de amikor a lényegét, a társadalma(ka)t egyesíteni képes erőt kívánta kiemelni, akkor a filozófia és a spiritualitás nyelvén szólalt meg.

Irodalom: Charles Jonscher: The evolution of wired life. From the Alphabet to the Soul-Catcher Chip - How Information Technologies Change Our World (John Wiley&Sons, 1999)