Prim Hírek

 Egy hazai blog a témával kapcsolatban az Entrusted nevű oldal statisztikáit idézi, egyúttal ismertetve a Facebook elhunytakra vonatkozó szabályait. Eszerint a világ legnagyobb közösségi oldalának felhasználói közül 2011-ben mintegy kétmillióan mondanak majd búcsút mind a fizikai, mind pedig a virtuális világnak. Az oldal szabályzatának megfelelően ha valaki pár hónapon át nem jelentkezik be, az ismerősei üzenetet kapnak, amely felajánlja, hogy töröljék az ismerőst a kapcsolataik közül, és küldjenek búcsúüzenetet az üzenőfalára. (Persze ha valaki eltérő okból nem látogatja az oldalt, pusztán "ottfelejti" a digitális identitását, e hírekről értesülvén igencsak frászt kaphat.)

 A szabály révén a való világban ténylegesen meghalt felhasználó törölhető a virtuális élők sorából is. Az elhunyt ismerős profilját egy űrlap kitöltésével lehet jelenteni a Facebooknak, az esetleges otromba viccelődésért viszont szigorú büntetés, kitiltás jár.

Gondozni az online hagyatékot

 Mindez azonban csupán egyetlen eleme bármelyikünk online létének (illetve nemlétének). Nemrégiben a The New York Times igen terjedelmes cikkben annak nézett utána, miből áll(hat) össze valakinek az online hagyatéka, és annak gondozására milyen elképzelések születtek eddig.

 A riport többek között egy kansasi fiatalember példáján keresztül elemzi, miért merőben mások azok a teendők, amelyek egy váratlanul elhunyt hozzátartozó online létének rendezéséhez kapcsolódnak. Mac Tonnie hétköznapi foglalkozást űzött, de igen intenzív életet élt az interneten: Posthuman Blues néven blogot írt, folyamatosan és aktívan használta a Twittert, a Flickrt, a YouTube-ot. Aztán egyszer csak - 34 éves korában - a szíve váratlanul felmondta a szolgálatot. Digitális utóélete jól példázza: létezik ugyan lehetőség arra, hogy megőrizzünk valamit (online) életünkből, de még az ő esetében sem beszélhetünk teljes értékű megoldásról.

 A halála után is aktív accountja (hozzáférési jogosultsága) révén fennmaradt az engedély arra, hogy a Flickr portálra feltöltsön (valaki) jó néhány - akár több ezer - képet. Ám mióta a jogosultság lejárt, a képek többségét már megtekinteni sem lehet. Néhányat közülük feltehetően kigyűjtöttek a haláláig vezetett blogjáról, más képek pedig talán megvannak a laptopján, szülei viszont nem tudják, hol is kellene keresniük azokat. Ugyanakkor valamennyi képet vissza tudnák állítani, ha a posztumusz accountot meg lehetne újítani.

De sem erre nincs mód, sem pedig arra, hogy törlődjék a jogosultság, mégpedig ugyanabból az okból: senki sem ismeri az elhunyt fiatalember Flickr-jelszavát, amelyet a Yahoo kezel.

 Saját blogjához a Google ingyenes Blogspot szolgáltatását vette igénybe (ebben az esetben nem kell fizetni a frissítésért, igaz, nincs is garancia arra, hogy mennyi ideig marad fenn a felhasználói hozzáférés). Valamennyi frissítéshez, változtatáshoz vagy pusztán a fenntartáshoz az a jelszó kellene, amelyet senki sem ismer. Illetve: a Google a birtokában van, és ki is adja a hozzátartozóknak, ha hitelt érdemlően bizonyítják, hogy a felhasználó valóban elhunyt, és halála esetére nem rendelkezett eltérő módon a jelszó kezeléséről.

 Mac Tonnie blogja ma is megtalálható, és a másfél évvel ezelőtti halálakor született kommentárok - illetve az, hogy online környezetében miként tudatosult halálának híre - továbbra is olvashatók. Megindító a kommentekből sugárzó közösségi gyász érzése, ugyanakkor mélységesen elszomorító látni a részvétteljes üzenetek között a levélszemét-robotok által küldött, holmi olcsó csizmák megvételére buzdító hosszú linkeket.

 Ha valaki egy fizikai valójában megragadható hagyományos fényképalbumot vagy naplót örököl, akkor a működő automatizmus révén jogot nyer a hagyaték gondozására - de ha valamely, a digitális ént rögzítő emlékhez szeretne hozzáférni, egy sor választással és kihívások sokaságával szembesül. Ezeket pedig sokan a legszívesebben elkerülik.